Ha ki kéne osztani a „leghidegebb filmekért” járó életműdíjat, én biztos Michael Haneke-nek adnám. A 75 éves osztrák rendező – aki utoljára 2012-ben hallatott magáról a Szerelem című alkotásával – elképesztő érzékenységgel nyúl társadalmi témákhoz. Már amikor nem az a célja, hogy tömény erőszakkal passzírozza a székbe nézőit és minden filmes szabályt felrúgjon – ahogy a Furcsa játékban tette azt. Amikor megtudtam, hogy Haneke legújabb alkotása a Happy End címet viseli, azonnal éreztem, itt valami turpisság lesz, és a rendező már a címben ironizál. Nem tévedtem sokat.
A film egy nagypolgári európai család életébe enged betekintést. A családi építőipari céget Anne Laurent vezeti, miután idős apja, Georges már a demencia jeleit mutatja. Anne alkoholista fia, Pierre hibájából súlyos baleset történik egy építkezésen, emiatt bíróság elé kerülnek. Az eljegyzésére készülő Anne öccse, Thomas látszólag gondtalan házasságban él, de közben más nővel folytat viszonyt. Ha ez még nem lenne elég, a calais-i családi kúriába – ahol bevándorlók szolgálnak fel – megérkezik Thomas előző házasságából született 12 éves lánya, aki szintén sötét titkokat rejteget.
Családon belüli nyomasztás
Michael Haneke számára nem idegen terep, ha mikrokörnyezetben kell bemutatnia bonyolult családi viszonyokat, emberi gyarlóságot, elnyomást, félelmet és szorongást. Hiába a gyönyörű, fényűző környezet, a film szereplőit iránt sajnálatot, olykor megvetést érezhetünk, ami tovább növeli a feszültséget, és amiben nem kevés drámai szerep jut az önsajnáló alkoholistának, a hazugságban élő családapának és az életunt öregember figurájának. Haneke szándékosan nem engedi közel nézőit a szereplőkhöz, külső szemlélőként figyelhetjük a gazdag család három generációjának vívódását.
A Happy End a Fehér szalaghoz hasonlóan tablószerű alkotás, de míg a rendező 2009-ben Arany Pálmát nyerő filmje véresen komolyan vette önmagát, addig legújabb művén egyértelműen tetten érhető az irónia. Pont a kettősség adja meg a Happy End báját: a rideg családi közeg, amit bemutat, végtelenül nyomasztó, ugyanakkor az ebből fakadó feszültséget fanyar humorral oldja fel.
A rendező ügyesen evickél a sötét, realista dráma és az abszurd fekete komédia határai között, miközben korábbi alkotásait is meg-megidézi. A saját halálára váró, özveggyé vált Georges történetét akár a Szerelem folytatásaként is értelmezhetjük: Haneke 2012-es alkotásában is Georges volt a főszereplő, és ott is Jean-Louis Trintignant alakította a karaktert, ami nem lehet pusztán a véletlen műve – bár egy interjúból kiderült, hogy Haneke egyszerűen lusta új neveket kitalálni szereplőinek. A 86 éves francia színész egyébként zseniális alakítást nyújt: bár karaktere halni készül, mégis ő a legszínesebb, legemberibb figura a szebb napokat is látott családban. A színészgárda másik kiemelkedő alakja a 12 éves Eve-t játszó Fantine Harduin, aki nagyszerűen hozza az ártatlannak tűnő, mégis titokzatos kislány szerepét. Ezzel a sejtelmes fizimiskával már csak idő kérdése, hogy mikor kérik fel főszerepre egy horrorfilmbe. Az Anne Laurent alakját megformáló Isabelle Huppert már nem először dolgozott együtt Hanekével (játszott a Szerelemben és a A zongoratanárnőben is), a francia színésznő ezúttal is remek választásnak bizonyult, rutinosan hozta a magabiztos női családfő szerepét.
Folytassa, Haneke!
Ismerve Haneke stílusát, a hosszú snitteken igazán nem kell meglepődnünk, a film nyitánya azonban így is rendhagyóra sikerült: a Happy End első perceiben egy mobiltelefonos videóközvetítést látunk, amiről akkor még nem tudjuk, ki készítette és milyen célból – mintha a Benny videója modern változata köszönne vissza. A közösségi média visszatérő jelenség a filmben, a kamera többször is hosszasan pásztázza a képernyőt, mi pedig egy pajzán internetes csevegést olvasgathatunk premier plánban. Ami a hangokat illeti, a film végtelenül csendes, ám egy táncolós, karaokés jelenetben felcsendül Sia – Chandelier című dala, amire valószínűleg a keményvonalas Haneke-rajongók is felkapják a fejüket. Ahogyan a befejezéssel is sikerült meglepetést okozni, a végén olyan érzésem támadt, mintha az utolsó 3 percbe a Coen-fivérek ültek volna át a rendezői székbe, Coenéktől ugyanis megszoktuk már az ilyesfajta lezárásokat. Ám ez is kitűnően rímel a film hangvételéhez. A Happy End egyszerre érzékeny, ironikus és kellemesen nyomasztó alkotás lett. Ha ez volt Haneke búcsúja, akkor ez egy szép leköszönés, megcsillogtatta azon erényeit, melyeknek köszönhetően kultrendezőként tartják számon, miközben saját korábbi életművéből is idézett. Ám valószínűleg akkor sem fog kitörni a népharag, ha néhány év múlva bejelentik, hogy Michael Haneke újra rendezésre adja a fejét.
