ÉLETHAZUGSÁGBA MENEKÜLNI
Christian Gundlach: Batang felé… , Hungarikum Pódium
Ritkán fordul elő, hogy a színházi előadás jobb, mint a darab, pedig Kern András óta tudjuk, hogy a telefonkönyv felolvasása is izgalmas lehet. Sajnos, sokkal gyakoribb a fordított helyzet, a jó darab silányítása. Menekültem már ki szünetben Moliere és Shakespeare drámák előadásáról, pedig mértékadó kritikusok szerint az említett szerzők elég jók.
(Persze, fenntartom a lehetőségét annak, hogy az esetek egy részében nem az előadás, hanem a néző volt rossz, vagyis én. Igen, igen… Milyen érdekes lenne egy kritikát olvasni, amelyben a bíráló így kezdené:
Nagyon bunkó lehetek, mert egyáltalán nem tetszett a hónapok óta sikerrel futó előadás.
De hagyjuk! Ez messze vezetne. Mint tudjuk: a kritikus és a miniszterelnök tévedhetetlen.)
Visszatérve alaptételünkhöz: ahhoz jó színház kell, hogy egy gyöngébb, színpadra szánt szövegből forró hangulatú előadás legyen. Jó színház, azaz jó színészek és jó rendező.
A Christian Gundlach Batang felé… című kétszereplős színpadi játéka ama ősi alaphelyzetet dolgozza fel, hogy az ember nagy bajában gyakran menekül valamiféle élethazugságba. (Mondjuk az egész emberi élet, az emberiség története erről szól, pláne Magyarországon, de most ne csússzunk bele néplélektani kérdésekbe.)
Hubert (Koltai Róbert), az erősödő demenciával küzdő öregember, miközben a minihajókat rejtő üvegflakonokat tisztogatja és plüsspapagájával beszélget, kalandos matrózmúltat álmodik magának egy csodálatos kikötővel, Batanggal. Lánya kérésére a szociális osztály kiküld egy közmunkára ítélt fiatalt, Alexet (Szirtes Balázs), hogy szociális munkásként segítsen az öregnek, amit lehet. Az efféle darabok dramaturgiája szerint a két ember egymás utálatától eljut egymás szeretetéig, és eközben lehetőséget ad két jó színésznek, hogy elvarázsolják a közönségüket.
Miután jómagam Koltai Róberttel több filmet csináltam, nem illik agyondicsérnem. Zseniális, de ezt megszoktuk a kaposvári Kopasz énekesnő, Godot-ra várva, A revizor vagy éppen az 1987-es év legjobb férfialakításának díját számára meghozó Az öngyilkos című előadás óta. Inkább Szirtes Balázst dicsérem, aki olyan hitelesen játszotta az ingerült, fejfájós, idegbeteg fiatalt, ahogyan csak művészi eszközeit pontosan ismerő, és azt igen célszerűen a szerephez alkalmazó épelméjű színész tudja.
A rendező, Gaál Ildikó jelentős számú kilókat adhatott le, amíg az új játszóhelynek számító Hungaricum Pódium tenyérnyi színpadán ezzel a szerény szöveganyaggal és két nagytermészetű színésszel felépítette a drámát. De felépítette! (Megjegyzem: a magyar gyerekek jelentős része bármit megadna, hogy az említettekhez hasonló művész legyen, mert fogalmuk sincs, hogy mennyi vért, verítéket és könnyet kell beáldozni azért a kis tapsért meg a zsíros kenyérre valóért. Úgyhogy jelentős energiákat fordítok arra az író-olvasótalálkozókon, hogy a tapsra vágyókat lebeszéljem az álmukról abban a reményben, hogy aki nem hallgat rám, az tényleg tehetséges, és megérdemli a sorsát.)
Mucsi Balázs látványterve az elviselhetetlenül rendetlen szobával nagyon ismerős volt.☺ Szintúgy az öreg Hubert feledékenysége és menekülése a valóság elől. Remélem, nekem is küld majd valaki egy ilyen Alexet, ha eljön az idő…
Nógrádi Gábor
