Ottó egyszer sem mondott ki szakrális erőre utaló szót, Marina sokszor. Mégis mindketten ugyanarról beszéltek.
Kedden beszorultam az Art Capital Ferenczy Múzeumbeli programjaiba, és milyen jól tettem!
Exjugó nap kerekedett, egri felhanggal: Parti Nagy beszélgetett Tolnai Ottóval kiállítása kapcsán, aztán Marina Abramovic filmjét vetítették, s a kettő közt megnéztem az Aektivárokat.
Várjál, hogy is kezdődött?
Úgy, hogy Tolnai, mint vajdasági Vejnemöjnen a szakállába túrt, belecsapott a kanetele húrjaiba és elkezdte önteni ránk az igaz meséket: kutyaviadalt, ahol a kutyát a harc előtt végig kell nyalnia gazdájának, ezzel bizonyítva, hogy nincs mérgező kenőccsel bekenve (ennek tanúja volt). Egy vonatutat Újvidékről a tenger felé, ahol a büfékocsi horgonyos asztalainál válogatott bűnözők pálinkáztak véres fejjel (ennek is). Két bácskai legény hurcolt át Párizson egy hatalmas képet, mely során a főhős a képben tükröződve, egy kávéház teraszán meglátta szerb-magyar, leszbikus nőismerősét, aki épp egy francia hölgynek csapta a szelet. (Tolnai és Nagy József Szkipe vitte a képet)
Ez így ahogy van, önálló műfaj, ez a matt, már-már motyogó, de élesen, pontosan fogalmazó és föltartóztathatlan Tolnai-hang
– írta róla Esterházy Péter.
Nekem ez a vajdasági kincsesláda, tele elképesztő dolgokkal, amit az ottani írók néha kinyitnak és varázsos, vicces, szívszorító történetekkel árasztják el a világot.
Utána lementem megnézni az egri projectet, a 2016-os velencei biennálé magyar pavilonjának anyagát. Egerben összeállt két arc – Fajcsák Dénes és Fábián Gábor -, akik pénzmozgás nélkül, pusztán a helyi együttműködésre alapozva felújítottak egy lerobbant épületet, hogy abból közösségi teret hozzanak létre.
Ki gondolná, hogy ezt is be lehet mutatni élvezetesen egy kiállításon? Pedig be lehet. Nyugodt térben, játékosan, sok ötlettel prezentálják az ArtCap-on is a projectet. A résztvevők nyilatkozataiból az derül ki, hogy hatalmas ereje volt a dolognak. Történeteket mesélnek ők is. Például az az elítélt rab, aki arról beszél, hogy ő ugyan csak sittet hordott, szemetet szedett az építési területen, de munkájába tudása legjavát adta, és azon a napon szabad embernek érezte magát.
Szinkópa, szün, szün.
Ezek után, még mindig a Ferenczy Múzeumban, megnéztem a filmet arról, hogy a káprázatos Marina Abramovic Brazíliában spirituális gyógyítókat keresett fel, mert saját bőrén akarta megtapasztalni, hogy valójában mi történik egy ilyen helyen. Ezek nem vallások, nem szekták, hanem egy-egy ember itt-ott Brazíliában, akikhez megvilágosodásért, gyógyulásért, erőért zarándokol a nép. Marina közelről végigasszisztálta a bicskával végrehajtott szemműtétet, kipróbálta a csakratisztítást, megette az ayahuasca gombát. Marina nem kamuzik. Kalandjai közben közvetlenül és egyszerűen mondja a kamerába, éppen mit tapasztal, mit érez.
Kékszemű, szőke Jézus mutat vérző szívére, alatta hófehérruhás, feketebőrű sámán kering azt kérve az égiektől, hogy ruházzák fel őt a jaguár erejével.
Nekem az volt a legborzongatóbb jelenet, mikor Abramovic – aki egyébként mindig beléd fúrja átható tekintetét – csukott szemmel mondja el, valójában azért ment a spirituális helyekre, hogy egy végetért szerelem gyötrő fájdalmától megszabaduljon. Valami módon. Bárhogy.
Nem írom le, sikerült-e neki, és azt sem, mit mondtak neki a mágusok az élet értelméről (mind ugyanazt). Nézzétek meg ti is a filmet!* Olvassatok ti is Kosztolányit, Gion Nándort, Tolnai Ottót, Danyi Zoltánt! És érezzük legalább egy napra szabadnak magunkat.
Welbach Lola Szabadka
*a film kapható DVD-n, de az ősz folyamán a Műcsarnokban is vetítik
