Fotószuprematisták címmel nyílik kiállítás szeptember 20-án a brüsszeli Balassi Intézetben, ahol a fotószuprematista trió, Szombathy Bálint, Robitz Anikó és Minyó Szert Károly X. alkalommal állít ki közösen. Itt a 2015-ben, 4. alkalommal, a bécsi Photon Galériában kiállított képekről született, Douglas J. Penick izgalmas írását olvashatjátok, amely eredetileg a hírneves levekunst.com oldalon jelent meg. (A fönti galériában és a szövegben látható fotók a közös kiállításokon készültek.)
Douglas J. Penick:
REJTETT VILÁGOK FELFEDÉSE:
HÁROM FOTÓSZUPREMATISTA MŰVÉSZ
I. EGY ŐSHELY
A világűr tökéletes üressége megmutatkozik a világok végtelen egymásutánjában, mely világok változatosabbak és számtalanabbak, mint a csillag-galaxisok összes óceánja.
A saját természet nélküli világűr pedig milliárdnyi és milliárdnyi univerzum egymásutánjában válik teljesen kitapinthatóvá. E világok mindegyike egyidejűleg létezik és átjárja egymást.
Ez a nézet a 3. századi Kínában öltött formát az Avatamszaka (Virágfüzér) szútrára épülő buddhista hagyományban.
Ezek szerint: Atomok tengereiként mozog egyik világ a másikán, túllépve az idő, a térbeli kiterjedés, az élet és a halál korlátain.
II. EGY KÉSŐBBI FELFEDEZŐ
A 20. század második évtizedében indult el Kazimir Malevics azon a felfedezőúton, amelyet szuprematizmusnak nevezett el. Kiindulópontját a következő felismerés jelentette:
A nullpontból, a nullpontban kezdődik a létezés igaz mozgása.
Álljon itt néhány részlet Szuprematista kiáltványából:
Szuprematizmuson a tiszta érzet szupremáciáját értem a képzőművészetben. A szuprematista szempontjából a tárgyi világ jelenségei önmagukban véve nem méltók figyelemre; az érzet – mint olyan – lényeges, teljesen függetlenül attól a környezettől, amely létrehívta.
…
A szuprematista számára az ábrázolásnak mindig az az eszköze kézenfekvő, amellyel el tud tekinteni a tárgyi megszokottságtól.
…
Mind messzebb és messzebb marad mögöttünk a megszokott… mind mélyebbre és mélyebbre süllyednek alattunk a tárgyi világ körvonalai; s így megy ez lépésről lépésre, amíg végre a tárgyi fogalmak világa – »minden, amit szerettünk – és amiből éltünk« többé már nem is látható.
…
Nem létezik többé a »valóság hasonmása«, nincsenek többé eszményi ábrázolások, nincs más, csak pusztaság! Ez a pusztaság azonban telítve van a nem-objektív szenzibilitás szellemével, mely mindent áthat.
…
A Malevics által egy évszázada kitárt kapun átlépve ma három magyar művész, Szombathy Bálint, Robitz Anikó és Minyó Szert Károly kutatja az érzékelhető jelenségek felszínén belül rejtező világokat. Más és más utakon járva, fotográfiai és telefotográfiai eljárásokkal rögzített képek használatával fedeznek fel és tárnak elénk igen különböző, új világokat. Sejtelmes, titokzatos alkotásaik egy részét láthattuk együtt a bécsi Photon Galerie Fotószuprematisták című kiállításán.
III. HÁROM KORTÁRS UTAZÓ
1)
Szerteágazó művészi munkássága során Szombathy Bálint (mint azt Miško Šuvaković megállapította) „a helyi kulturális és nemzeti kánonok, s a művészettel szembeni elvárások kritikájának, szubverziójának, sőt dekonstrukciójának a stratégiáját dolgozta ki.” Váratlanul elvadult, zavarossá és nyugtalanítóvá vált társadalmi tereket mutat be, amelyek olyankor keletkeznek, amikor a kontextusbeli változások nyomán megváltozik a politikai képek jelentése.
Szombathy egyfajta flâneurként barangolt be városokat, kitüntetett negyedektől távolabb eső városrészeket, ahol felfigyelt a nemtörődömség, a kallódás mozzanataira. Városjelek címmel egybegyűjtött fotográfiáin a városlakók elfeledett tetteinek nyomait tárja elénk, olyan nyomokat, amelyeket akkor hagytak maguk után, mikor a saját kisebb céljaik érdekében módosították a nagyobb organizmust. Nem tudatos jelhagyás eredményei ezek, hanem a hétköznapi életüket élni próbáló emberek gesztusai által hagyott nyomok. Névtelen, ideiglenes és véletlen jelek a város bőrén. Jelek, amelyek nem utalnak semmi másra, mint emberek jelenlétére és küzdelmeire. Nem személyesek, nem sugallnak szenvedélyeket, hiteket, reményeket, aggodalmakat. Ugyanakkor e mindenütt jelenlévő jelölések mélységet és textúrát kölcsönöznek a város felszínének: némán rámutatnak az élet sűrűségére az időben, valamint a nagyobb és közönyösebb világon belüli számtalan kis titkos világra.
A titkos és elfeledett élet más dimenziójának a képeit is elénk tárja Szombathy a Fotószuprematisták kiállításban bemutatott további műveiben. Olyan véletlenül keletkezett elektrofotográfiai képekről van szó, amelyek analóg képtávírón, hibás képátvitel során jöttek létre. Százával talált rá ilyen kidobott, jelentésüket vesztett képekre egy helyi újság papírkosarában.
Vannak közöttük láthatóan torzult, alig kivehető képek, míg mások csupán fekete vonások és pontok sorozatából állnak fehér vagy szürkés alapon. Minden kommunikációban előfordulnak olyan mozzanatok és pillanatok, amelyek lényegesek a kommunikáció működése szempontjából, de érthetetlenek a küldő vagy a fogadó fél számára. A tökéletlen kapcsolatnak arra az aspektusára világítanak rá ezek a képek, amikor az átvitelben valami önkényesen, véletlenszerűen megakad. A megjelenő kép többé már nem az, amit ismertünk, de még nem az, amit láttatni kívántak velünk. Bizonyos szempontból tehát ugyanolyanok, mint Duchamp 3 Stoppages Étalon (3 rögzített mértékegység) c. művének a címében jelzett „stoppolások”, azaz láthatatlan szövetjavítások: vizuális megjelenítői valaminek, ami a változás folyamatában van. Nem azért jöttek létre, meglássa őket bárki. A kommunikációnkat alapvetően meghatározó titkos tartomány tanújelei, amelyet Szögyal Rinpocse „tudatalatti szóbeszédnek” nevezett.
2)
Robitz Anikó Magyarországon született, itt él és dolgozik. Sok időt tölt azonban utazással, híres és kevésbé ismert városokba ellátogatva világszerte. Többek között járt Tallinnban, Sydneyben, Madridban, Bilbaóban, a Niagara-vízesésnél, Grazban, Strasbourg-ban, Vieques-ben, Puerto Ricóban, St. Jean de Luz-ban, Berlinben, Reykjavíkban, Párizsban, Velencében, Hanoiban, Tiranában, Hong Kongban, Los Angelesben, Kyotóban, Livornóban, Zürichben, Madridban, Damaszkuszban. Türelemmel és rendkívüli tisztánlátással kutatja a helybéliek vagy a közönséges turisták számára láthatatlanul maradó dolgokat.
Egyedülálló vizuális érzékenységgel, azaz a malevicsi „mindent átható, nem-objektív szenzibilitás szelleme” iránti érzékkel fedez fel mindig valami újat a mai urbánus tájkép kaotikus geometriájában. Művészete prekoncepciók nélküli látásra épül. A szépség miniatűr világát látja meg a legkülönfélébb építészeti elemek átmeneteiben, azokban az apró elmozdulásokban, ahogy az egyik sík átmegy a másikba.
Fotográfiai módszerei igencsak direktek: nem készít képeket százszámra, de nem is kell kidobnia megszámlálhatatlan képet. Felvételeit kinagyítja, de semmilyen módon nem manipulálja. Fényképein az általa meglátott rejtett világokat tárja elénk. Nem tudjuk, vajon épületrészeket vagy az épületek által vetett árnyékokat látunk-e. Nem tudjuk eldönteni, vajon régiek vagy újak-e ezek az épületek, vagy éppen most épülnek. Azoknak a városoknak az atmoszférájára sem utal semmi, ahol a képek készültek. Mint azt Robitz Anikótól megtudtuk, a városneveket valójában csak a galériások kérésére tüntette fel a képek mellett.
A feltáruló képiségben ugyanakkor van valami, ami közel áll Malevics köreihez és négyzeteihez, míg más képeken a geometrikus absztrakció esztétikáját idézik a vonalak és rácsok, árnyékok és mintázott felületek. Itt látható képei nyugodt harmóniát és egyensúlyt árasztanak, azt a fajta szépséget, amely ott van mindig előttünk, tetten érhető, de nem nyilvánvaló. Olyan egyensúlyokat, ritmusokat és kontrasztokat mutatnak fel, amelyek teljességgel a sajátjuk.
Az ember alkotta világ titkos és rejtett szépségei ezek. Nem időbeli eróziók vagy változások. Nem utalnak változásra vagy veszteségre. Rejtett világok már csak azért is, mert az építők, csakúgy, mint a lakók, a nagyobb összhatásra vagy éppen a hétköznapi használatra irányították figyelmüket. Robitz Anikó ezeknek a megszámlálhatatlan apró, de konkrét és beteljesült szépségeknek a világát mutatja meg nekünk. Egy már-már láthatatlan világot tár elénk, amely áthatja az emberiség munkáját, s csak egy művészre vár, hogy nyugodt szenvedéllyel és meggyőződéssel feltárja azt.
3)
A budapesti művész–fotográfus Minyó Szert Károly így írja le utazása és művészi gyakorlata kezdeteit: „Elvégeztem a budapesti Fotográfus Szakiskolát, de nem akartam se fényképész lenni, se operatőr. Míg a fotográfus munkája csaknem véget ér az expozícióval, az én műtermi munkám éppen ekkor veszi kezdetét. Azon a keskeny határmezsgyén dolgozom, ahol a fotográfia és a festészet összeérhet.”
Minyó olykor régi nosztalgikus fényképeket használ fel: táncoló-forgó pár, vendégekre váró megterített asztal, összecsukható fémszékek, egy kitámasztott kerékpár, téli domboldalon szánkózók, egy ajtó, egy az ablakon kifelé leskelődő férfi, nyári táj. Máskor a Duna-parti lépcsőket fotózza, egy nőt, amint lemegy az aluljáróba, vagy a berlini Holokauszt Emlékművet. Ezek a képek – a közeli vagy távoli múlt rögzült pillanatai – jelentik a kiindulást.
Egy fényképről mindig azt feltételezzük, hogy a kép hordozója – az emulzióval bevont papír (vagy bármilyen más alap) – iparilag tökéletesen egyöntetű és észrevétlen marad. Éppen ezen a ponton avatkozik be azonban Minyó – amint magát meghatározza –, a szabadkézi fotográfus. Spontán és finom mozdulatokkal fényérzékeny emulziót visz fel az alapra, létrehozva egy festményt, amelyre majd rákerül a fénykép s módosítja azt. Ezáltal minden műve egy a múltban rögzült, de végtelenül reprodukálható kép és egy telességgel spontán, egyedi és élő gesztus találkozási pontjává válik.
A rögzített múlt és a cseppfolyós, kiszámíthatatlan jelen érintkezési pontjaiban találja meg Minyó azokat az új világokat, amelyeket elénk tár. Ezek a világok inkább időben, mintsem térben léteznek. Amikor a pillanatnyi múltat felidéző képek a helyszíni közvetlenséggel létrejött textúrákkal és gesztusokkal vegyülnek, akkor olyan helyen találjuk magunkat, amely sem nem itt, sem nem ott. Nem vonz magához a múlt, de nem is reagálunk közvetlenül a jelenre. A kettő között vagyunk.
Minyó művészetének egyik misztériuma, hogy nem tudjuk meghatározni, hová tartoznak az általa felfedezett és megmutatott világok. Egy másik dimenziót tár elénk, egy elbizonytalanító, de hívogató dimenziót. Az egymásra helyezett jelenen és múlton át egy olyan világba kerülünk vissza a képek és gesztusok által, ahol a tárgyiasulatlan érzékenység eddig elképzelhetetlen tisztaságával és közvetlenségével szembesülünk. Minyó megfoghatatlan és szavakba is alig önthető világokat sejtet meg velünk, amelyek az ecsetvonások közvetlenségével és az emlékek állhatatosságával elevenednek meg előttünk, mégis teljességgel öntörvényűek.
2015. május 23.
Szekeres Andrea műfordítása
