Színház az egész… – zsebkönyvek a Magvető Kiadó gondozásában – kartonált kötés – Shakespeare: A vihar(116 oldal), Lear király(180 oldal), Hamlet(200 oldal) – Dante: Pokol(276 oldal) – fordította Nádasdy Ádám
Nem tudom, ki hogy van vele, nekem igazi felüdülést jelent, hogy a magyarországi könyvkiadók újra felismerték az elérhető áron kiadott zsebkönyv-sorozatok fontosságát. Nem is értem – és már nincs is jelentősége – hogy ez a teljesen kézenfekvő, elérhető áron kínált könyvpiaci termék miért csak mostanság kezdi újabb diadalútját (az olvasók örömére és az irodalom dicsőségére). Nekem a kilencvenes évek elején, sorkatonai szolgálatom idején (határőrség, akciószázad) a túlélést jelentette, hogy a gyakorlóruha zsebébe gyűrve magammal vihettem az ötvenes-hatvanas évek magyar zsebkönyveit (Olcsó Könyvtár, Vidám Könyvek). Annyira utáltam azt, ami körülvett, hogy olvastam, amikor a csak lehetett. Olvastam a lőtéren, a sárban hasalva félnapokat, olvastam az erdőben, miközben 24/24-ben védtük az osztrák határt, olvastam a teherautó nyitott platóján.
Tényleg nem tudom, mi lett volna velem zsebkönyvek nélkül…
A sorkatonai szolgálatnak nevezett bárgyú és kínos állami időtolvajlás és lélekölés mára már elmúlt, de a zsebkönyvek terepe – az értelmetlen várakozások rémsége – még mindig kísértő valóság, amit legkönnyebben zsebkönyvekkel lehet jól és hatékonyan áthidalni.
A nyár végén útjára indított Színház az egész… című könyvsorozattal a Magvető Kiadó nem csak egy létező piaci rést foltozott be, de engem is eltalált… valahol a szívem táján. Régen szocializálódtam már ahhoz, hogy a belém égett Arany János-féle Hamletet (amit – bocsánat, de ez az igazság – Nagy Feró rockoperája szerves részemmé tett) felülírja Nádasdy Ádám új fordítása, mégis nagy örömömre szolgál a kötet, mert…
…mert a nyúlfarknyi utószó, és a tobzódásra csábító jegyzetapparátus még közelebb hozza a szöveget és a történetet, ahogy vitathatatlan, hogy a fordítás is rendelkezik olyan csillogó részletekkel, amit a nagy elődök nem domborítottak ki ennyire.
Shakespeare minden darabja, még a legsötétebbek is, át meg át vannak szőve humorral, vagy ha tetszik, iróniával, gúnnyal, fonáksággal. Ő láthatólag azt akarta, hogy a közönség bizonyos időközönként nevessen, néha felszabadultan, néha – mint például a Hamletben többnyire – szorongva és kínosan
– állítja Nádasdy Ádám, s hogy mennyire igaza van, az igazán csak az ő fordítása kapcsán világosodhat meg előttünk. Akkor is, ha a Viharról, vagy a Lear királyról ejtünk szót. Az előbbi lelkes szavak – főleg a jegyzetapparátus izgalmasságának vonatkozásában – a másik két most megjelent Shakespeare műre is vonatkoznak.
Dante Isteni színjátékával is valami hasonlót éltem meg.
Ha a fene fenét eszik, akkor is úgy kezdődik számomra a Pokol első éneke, hogy
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém…
Akaratlanul is ismételgetem magamnak ezeket sorokat (is), és olvasva az új fordítást őszintén rá tudok csodálkozni, hogy a Babits nélküli képlet mennyivel tisztább, egyszerűbb, érthetőbb. Nem csak mert mai, hanem mert a kötelezőnek hitt kacifánt helyett – sok esetben – tiszta, szép és rendezettebb szövegben találom magamat. (Míg a Shakespeare-köteteknél a fegyelmezetten rövid utószót illeti dicséret, addig itt a bőségesebb, kort, világot és művet magyarázó előszó az, amiben értelmezést/értést segítő tények lapulnak.) Jó ez így, s ha én nem is tudom elengedni a régit, attól még pontosan látom, hogy a gyerekeimnek – igény esetén – az új, Nádasdy-féle fordítást fogom a kezébe adni (ha a pedagógusok nem tiltakoznak veszettül).
Életünk útjának feléhez érve
sötét erdőben találtam magam,
mert elvétettem a helyes utat.
Jaj, fájdalmas dolog elmondani,
milyen volt az a sűrű, vad vadon:
elfog a félsz, ha eszembe jut –
majdnem oly keserű, mint a halál!
De hogy beszámoljak a jóról is,
elmondok mindent, amit ott találtam.
