Egyszer majd csinálunk valami együtt
– mondta többször is Másik János több embernek az elmúlt években. Ez az egyszer most jött el. A valami pedig egy végiggondolt, egységes koncertféle lett.
Nem tudom, milyen hangulatú lett volna ez az est a Várkert Irodalom sorozatában az Öntőház udvarán, de a Rendezvényterem éppen ideális helyszínnek tűnt. Nem túl nagy és nem túl kicsi, nem túl magas, olyan, mint egy tágasabb jazzclub. A hangulat bensőséges, bár nem forró. Persze ezekhez a gondolkodtató dalszövegekhez erőteljes, de finoman egyensúlyozó muzsikáláshoz talán nem is illene a hatalmas vastaps vagy a csápoló kiabálás. Az együttgondolkodásnak, az együtt-éreztetésnek nincs olyan nagy zaja.
A szövegek is a házigazda tollából származnak, bár nem tudom, valóban tollal, netán ceruzával, régebben írógéppel, manapság laptoppal, okostelóval rögzíti-e verssorait. Másik nagyon jóban van a szavakkal, szókapcsolatokkal, remek sorokat ír, versszakban kevésbé gondolkodik. Költői nyelvét kitűnően érti és csodásan visszhangozta legnagyobb nevű vendége, Kamarás Iván. Világosan tagolta elénk a gondolatok íveit, és sohasem kutatott mélyebb összefüggést, amikor a szervező erő a ritmus, az ismétlés a szóhangzás volt. Szinte végig megmaradt szerepében, ám testközeli viszonyát a szerzőhöz és szövegeihez jól mutatja, hogy az egyik versére maga kanyarított ügyes dallamot. S ha már erre az alkalomra fölvette gitárját, utána több nótába is beszállt.
Hasonlóan könnyedén simult be a zenélés folyamatába Vörös Eszter, aki a tangóval nem új világot, csak egy újabb zenei ajtót nyitott a hangversenyen. Egyedi hangszere a bandoneon csak azért nem hatott különlegességnek, mert már a koncert elejétől Másik is ugyanilyen instrumentumon játszott. Nem is csodálkoznánk, ha nem tudnánk, hogy egész Magyarországon csak ez a kettő van belőle. A feketeruhás, feketehajú hölgy a dél-amerikai kultúra szakértője. Énekelt és egy rövid tangót is bemutatott – partner nélkül, apró, ám átütő mozdulatokkal, könnyed kifejezőerővel. A barátok többsége színrelépés után a színpadon is maradt, gyengéden élt együtt a zenével. Ha Vörösnek látszólag semmi dolga, akkor is élvezet ránézni, hajának rezdülése is zenél, fülének mozdulása is tánc. Mellette Juhász Anna, a sorozat szerkesztője, aki konferált is, egy fokkal visszafogottabban ülte végig a műsort.
Nagy Zsuzsanna nincs bent végig. Bejövetelét nem kísérte dobpergés, egyszer csak megjelent, a színpad közepére engedett két, a tetőre rögzített vörös drapériát, fölmászott rajtuk, csuklójára, bokájára, derekára csomózta, bukfencet vetett rajtuk, spárgába nyúlt. Ide tekerte, oda szorította, fél kézzel lógott rajta. Mozgása bravúros, ám nem cirkuszi lélekzetelállítás a fő élményünk, hanem, hogy ott fönn t- áncol a zenére. Őt az interneten látta meg Másik, és nagyon jól látta.
Hozzá képest Jónás Vera más eset: egyszerűen egy kitűnő énekesnő, aki finoman dolgozik össze Másikkal. Alig 30 éves, Londonban végzett, ő is komponál, saját zenekara van, s minden megszólalásából hallatszik, hogy öntudatos, ónálló stílusú, öntörvényűségét kereső előadó.
Másik János nem csak zeneszerzőként, költőként és muzsikusként bizonyult izgalmasnak, de művészetszerkesztőként is. Barátai nem csupán kitűnő művészek, de izgalmasan illeszkednek az alapzenekarba. Mindegyikük másfelé lendíti ki az estét, de az mégis végig egyensúlyban marad. Mint Nagy Zsuzsanna, aki később feketéből kékbe öltözik, és egy acélkarikán forgolódik, lebillen, visszafog, megrémít és elbűvöl, fogva tart.
