Barátaival ad önálló estet szeptember 2-án a Várkert Bazárban Másik János. Az ismert muzsikus több hangszeren játszik, és gyakorta énekel is. A mostani esemény különlegessége, hogy a dalok szövegét ő írta, és különálló versei is elhangzanak. Az alkotó négy vendéget hívott, Jónás Vera, Nagy Zsuzsanna, Vörös Eszter, Kamarás Iván. Mindegyikükhöz erős személyes kapcsolat fűzi. Választásairól és arról beszélgettünk vele, milyen egy muzsikus viszonya a szöveghez?
A versírás hogyan kapcsolódott a zenéhez?
Először dalszövegeket kezdtem írni a Peepshow-mennyország című lemezemen. Itt a dalszövegek nagy részét Bálint István írta. Ő Halász Péter Squat Színháznak volt a tagja, és saját színházat is vezetett New Yorkban. Szóval ő írta a szövegek nagy részét, de én is hozzátettem párat, például a Madarakat, ami jól sikerült. Költő barátom, Can Togay ezt az elmúlt 10 év legjobb versének nevezte.
Minden versre lehet dalt is írni, vagy vannak speciális követelményei?
Szabályok igaziból nincsenek, de nem minden dalszöveg tud versként is funkcionálni, és nem minden verset lehet jól megzenésíteni. Történelmileg azért érdekes a dolog, mert a legősibb időkben ez a kettő teljesen együtt volt. Kezdetben minden költményt énekelve, kántálva adtak elő, zene nélkül soha. Később aztán a zene néha már elmaradt, de megmaradtak a ritmikai kötöttségek. A szótagszám, a hosszú és rövid szótagok, a kiemelet hangsúlyok, ha egy szövegből jó dalt akartak komponálni.
De írsz olyan verset is, amit nemigen lehet megzenésíteni, például haikut. Ez a háromsoros japán versforma túl rövid hozz.
madarak éji
sóhaja kapaszkodik
bennem egymásba
A feleségem, akivel 10 éve vagyok együtt, tokiói. Ő is muzsikus, a zenekaromban is játszik. Miatta kerültem kapcsolatba a japán kultúrával és hagyománnyal. Én is gyakran megfordulok Japánban, innen jött ez a versforma. Egyébként a feleségemnek családi okok miatt most épp haza kellett utaznia. Erre a showra épp, hogy vissza fog érni, de föllépni már nem tud, mert nem tudna próbálni velünk.
A haikuban, amely távolabb áll a zenétől, téged mi fogott meg?
Nagy kihívás, hogy rövid, tömör, és mégis valami komplex dolgot kell megvilágítani benne. A dal műfaját is ezért szeretem, mert sűrítve fogalmaz. Alig van hosszabb versem. A mondanivalómat ebben a párperces műfajban tudom a legjobban elmondani. Persze elég sok filmzenét írtam, ami hosszabb műfaj, és csináltam színházi zenét is. De legjobban a dalműfajt szeretem, mert néhány sorban megvilágít olyan dolgot, amit prózában vagy hosszabban nem lehetne elmondani.
Másik János
szép szabadságharcos
Félek rabul ejtesz
szép szabadságharcos.
Lehetnék-e ma, az
áldozatod én?!
Van-e hely számunkra, a
nagyvilágon e kívül?!
Vagy a mi világunk legyen
a többieké?!
Látja-e a Halál, íves
röptünket az égen.
Ahogy csillognak a szárnyak, és
tombol a tér
Hagy-e rajzot a távozó
lélek a szívben…
Jön-e majd értünk
fényes csillagszekér.
A vers eleve tömörít, de amikor megzenésíted, akkor újabb jelentéseket kap.
Erről disszertációt lehetne írni, hogy milyen a jó dalszöveg. Ha én írom mind a kettőt, akkor egyáltalán nincsenek szabályok és minden eset máshogy alakul. De szinte soha nem szabályosan zajlik az alkotói folyamat, hogy megírom a szöveget és aztán megzenésítem, vagy megvan a muzsika és utólag írok hozzá szöveget. Sokkal gyakrabban az történik, hogy van egy jó mondatom, s erről nyomban eszembe jut egy dallam, és amikor már készen van a muzsika, akkor egészítem ki a szöveget. Nagyon sokszor a zene diktál. Az utóbbi időben nem csak magamnak, másoknak is írtam dalszöveget. Például Kern Andrisnak.
Amikor másnak írsz szöveget, akkor mi az inspiráció forrása?
Akkor nagyon fontos az ő személyisége! Andrissal például elég régen ismerjük egymást, komponálás közben a fejemben az ő hangján hallom a dalt. Én írtam neki első nagy slágerét, a Lövölde teret. A showban ő most nem lesz itt. De olyan partnereket választottam, akikkel már dolgoztam együtt, és fölmerült bennem az az érzést: egyszer majd csinálunk valamit közösen. Jónás Verával és Kamarás Ivánnal a David Bowie Showban szerepeltünk. Sok idől eltöltöttünk együtt. A mostani fellépésük anyagát az ő egyéniségükre és hangjukra szabtam. Nagy Zsuzsát a neten fedeztem föl. Egy fantasztikus fényképet láttam róla. Ő akrobata.
Ismeretlenül írtam neki, elmondtam, hogy mit tervezek, ami nagyon tetszett neki és első szóra beszállt. Vörös Eszter pedig bandoneon-játékos. (A bandoneon harmonikaszerű hangszer, főleg Argentinában és Uruguayban népszerű, M.T.) Az utóbbi években én is sok dalomat kísérem ezzel a hangszerrel. Eszter viszont a tangóval van közeli ismeretségben, táncos és muzsikus, a dél-amerikai kultúra szakértője. Dolgozott a National Geographicnak. Minket a bandoneon hozott össze, a közös hangszer. Magyarországon nagyon kevés embernek van bandoneonja, de az is lehet, hogy csak nekünk kettőnknek. Azt hiszem, különlegesség, hogy ketten is játszani fogunk rajta. Ő lesz a negyedik vendég.
Mi öten abban hasonlítunk, hogy az életünkben fontos szerepet játszik a zene, de mindegyikünk kissé más fűfajban működik. Remélem, termékeny lesz az együttműködésünk.
