Azt hiszem, ez az egyik legrosszabb, ami a képzőművészettel történhet: ha illusztrációvá degradálódik
– írja Gulyás Gábor Mire való a művészet? című könyvének előszavában. Joggal kaphatja fel erre a fejét a kortárs képzőművészet világában kevésbé jártas olvasó. Hát nem azért vannak a képek a múzeumban, hogy valamit, amit mindannyian ismerünk, pontosan olyannak ábrázolja, amilyennek ismerjük? Nem azért járunk kiállításokra, hogy valami szépet, harmonikusat lássunk? Valamit, amit csak egy kivételes tehetségű művész képes létrehozni, és bárhová tennénk, önmagában is megállná a helyét?
Gulyás Gábor a fenti kérdésekre természetesen mind nemmel felel, amivel máris kifogja a szelet az egyik jellemző befogadói attitűd, a “hát ilyet én is tudok” vitorlájából. Nincs szerencséje azonban a másik gyakori típusnak, a “ha ezt nem érted, bunkó vagy”-nak sem, ugyanis Gulyás szerint az adott alkotás kudarca, ha pontosan szavakba tudjuk foglalni, hogy szerintünk miről szól, mit jelent. Ennek megfelelően az ő esszéi is csak úgy bele-belekapnak a művek ürügyén tárgyalt témákba. Szóba kerülnek egzisztenciális kérdések (idő, szakralitás, egyén és közösség, messianizmus, az élet végessége és végtelensége) vagy éppen vitatott fogalmak (nemzeti identitás, politikai rendszerek, művészeti kánon). Hatalmas kurátori munkásságából Gulyás azt a tizennyolc kiállítást emelte be a kötetbe, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak ezekhez az örökké aktuális kérdésekhez.
De a tanulmányok, bármilyen élvezetesek is, a tárlatok nélkül afféle félkarú óriásként hatnak. Gulyás az elején hangsúlyozza, hogy a kurátor maga is műalkotást hoz létre, amikor eldönti, hogyan helyezkedjenek el a művek a térben – párbeszédük, ellenpontozásuk, (ön)reflexiójuk hogyan működik a leghatásosabban. Sajnos azonban éppen a tárlat-műalkotások lényegét nem képes átadni a kötet (kivéve azt a néhány fejezetet, ahol egyetlen mű alkotja az egész installációt, vagy ahol a kiállítás lényege az, hogy végigsétálunk egy erre kialakított térben). Gulyás csupán egy-egy példát villant fel a kiállítások anyagából, és azok közül sem mindig azokat, amelyek a leírások alapján a legérdekesebbnek tűnnek. Az olvasó kínzó kíváncsisággal teszi le a könyvet: milyen lehetne ennek a szövegnek az ismeretében akár először, akár újra végigmenni ezeken a tárlatokon?
Mondhatjuk, hogy a szerző ezzel elérte a célját: felkeltette az olvasó érdeklődését a jövőben megnyíló kiállítások iránt, és felszámolta azt a tévhitet, hogy a képzőművészet arról szól, szép-e, tetszik-e nekem az adott műalkotás. Az igazi kérdés az, hogy merek-e egy merész, tabudöntögető koncepcióval együtt (vagy annak ellenében) gondolkodni? Merek-e kilépni a komfortos, harmonikus kis világképemből, amely már annyira áthatja a mindennapjaimat, hogy általa eltompulnak az érzékek és elsikkadnak az érdemi információk? Vállalok-e egy olyan utazást a képzőművészet világába, amelyről biztosan tudhatom, hogy felkavaró és akár fájdalmas, de mindeközben katartikus is lehet?
A döntés a befogadó joga. Gulyás csak az utat mutatja meg, végigmenni nekünk kell rajta.
Gulyás Gábor Mire való a művészet?, Ráció kiadó, 2017, 220 oldal, 3990 Ft
