A 23. Zsidó Filmfesztivál, Berlin, 2017 július 2-11. (A fesztivál weboldala)
Utóirat: Jeruzsálem
Angolul: P.S. Jerusalem, Dokumentumfilm (2015), Rendezte: Danae Elon, (angol, héber, arab)
Danae, aki Amos Elon nemzetközi hírű újságíró lánya New Yorkban, Brooklynban él két kisfiával és partnerével, az algériai származású fotóművésszel, Philippel.
A filmrendezőnő édesapja, aki az izraeli állam alapítása után néhány évvel költözött Izraelbe, 2004-ben véglegesen elhagyta választott hazáját feleségével együtt, mert nem értett egyet az akkori izraeli kormány agresszív és militáns, területfoglaló politikájával. Halála előtt megkérte Danaet, hogy ne költözzön vissza szülővárosába, Jeruzsálembe.
A filmrendezőnő azonban mégis úgy dönt, hogy két gyermekükkel (a harmadik már útban van) Jeruzsálembe költöznek, mert úgy érzi, hogy ez a hazája, s szeretné, ha gyerekei is megpróbálnának “izraeli” identitással felnőni.
Nagyon gyorsan kiderül azonban, hogy mindaz, amire ő fiatalkorából emlékszik, az egészen más, mint a mai Jeruzsálem. Ennek ellenére bizakodó, s bár harmadik gyermekét úgy hozza világra, hogy az egyik lába gipszben van, mert egy autó elütötte, biztos abban, hogy társa, Philip és a három gyerek hamarosan megszokja és megszereti azt a környezetet, mely hiányzott neki New Yorkban, s amit ő az igazi otthonának tekint ma is.
Két kisfiát beíratja a város egyetlen kétnyelvű, vagyis héber és arab óvodájába és iskolájába, mert véleménye szerint a gyerekeknek meg kell ismernie és tapasztalnia a valódi izraeli (pontosabban jeruzsálemi) hétköznapokat.
Nem könnyű sem a gyerekeknek, sem Philipnek, aki, mivel idegen, nem kap munkát, s bár kitűnő házvezető és gondozó otthon, nyilvánvaló, hogy ez az életmód teljesen idegen neki.
Az igazi baj azonban nem ez. Két kisfiuk bár egyszerre tanul héberül és arabul, és az óvodában és az iskolában arab gyerekekkel vannak együtt, a hivatalos állami propaganda még ide is beférkőzik, s a gyerekek, mert hiszen gyerekek, engedelmesen és önfeledt mosollyal ismételgetik szüleiknek mindazt, amit az óvónéniktől és a tanitónéniktől hallanak.
Danae kitartóan filmezi a hétköznapjaikat, s elég gyorsan kiderül számára is, hogy az izraeli ortodox zsidó és a palesztin (arab) ellentét napi fizikai erőszakba torkollik, mellyel szemben ő épp úgy tehetetlen, mint Philip.
Trisztán, a legnagyobb gyerek egyre gyakrabban kérdezi a szüleit, valóban az arab emberek-e a világ legokosabbjai, hiszen ezt mondta neki legjobb barátja, aki iskolatársa és arab. Amikor a gyerekek együtt mennek játszani, lakónegyedről lakónegyedre változtatják a nyelvet, amit egymással használnak, nehogy kiderüljön róluk a “másik”, vagyis az “ellenséges” származás.
Május 15-én minden évben a palesztínok a Nakbára emlékeznek (ami katasztrófát jelent), vagyis a1948-as elűzetésükre. Ugyanakkor az izraeli állam a függetlenségét ünnepli. Az arab tanítónéni minden gyereknek ezen a napon a kezébe ad egy papírból kivágott kulcsot – ez a jelképe a Nakbára történő emlékezésnek. A gyerekek otthona a székük. A gyerekek kimennek a tanteremből, s mire visszajönnek, a székek, vagyis az otthonuk eltűnik. Csaknem nyolcszázezer ember űzött el otthonából az izraeli hadsereg és az önkéntesként harcoló cionista szervezet. Néhány hónap leforgása alatt így, ennek köszönhetően jöhetett létre az izraeli állam.
Philip egy reggel elmondja a feleségének, hogy a játszótéren megütötte egy arab kisfiú az ő fiát. Bár ő soha nem ütött meg gyereket, odament az arab kisfiúhoz és visszaadta a pofont, amit a gyereke kapott.
Könnyeivel küzd, s úgy mondja el Danaénak, hogy ő nem tud Jeruzsálemben élni. Agresszió veszi körül, amire agresszió a válasz, minden idegen kirekesztése, így az övé is, csaknem depressziós ettől a környezettől, mert ő emberek, és nem zsidók és arabok között szeretne élni. Ehhez képest, mondja, a Párizsban élő araboknak gyöngy élete van, ezt ő pontosan tudja, hiszen ő is algériai.
Választania kell Danaénak, vagy Jeruzsálemben marad a gyerekeivel, de akkor elveszti a gyerekek apját, vagy leszámol illúzióival, s a család visszaköltözik New Yorkba.
A fimrendezőnő az utóbbit választja, amin egyetlen néző sem lepődik meg, mert a fillm minden egyes jelenetén átsüt a tolerancia, az egymásra figyelés, a gyengédség, a szeretet és a humor.
Trisztán búcsúzik a szomszédban lakó arab barátjától, átkarolja, nem akar tőle elválni, végül a felnőttek szakítják el egymástól a két gyereket. Az arab kisfiú zokog, amit Trisztán nem ért, holott a gyerek csak így tud elbúcsúzni a legjobb barátjától, hiszen a búcsú végleges.
Talán a nézőtéren is voltak egy páran, akik átélték a nosztalgia, vagyis az egykori otthon utáni csillapíthatatlan vágyakozás kínjait. A nosztalgia azonban, bármilyen kiábrándító, sajnos nem több mint az idegenben, az új hazában elképzelt egykori otthon, melynek kevés köze van a valósághoz. A nosztalgia a környezetből hiányzó dolgok: emberek, illatok, színek pótlása, de jottányi köze sincs mindahhoz, ami egykori otthonunk tényleges állapota.
Fájdalmasan gyönyörű ez a dokumentumfilm, mert a gyerekek szemével (is) látjuk Jeruzsálemet.
Amos Elan figyelmeztette Danaét, hogy Izrael kétségbeejtően eltávolodott az eredeti céljaitól, a humánum, az erőszakmentesség és a megértés alapelveitől.
Danae megtapasztalta.
Ferber Katalin
