Orosz István: Szent Rinocérosz gyermekei – Typotex, 2017 – Képfilozófiák-sorozat – 284 oldal, kartonált kötés – ISBN: 978-963-2799-22-3
Orosz István (1951- ) művészetét – főleg plakátjait és animációit – az is ismeri, aki soha nem hallotta a grafikusművész nevét. Szabálytalan, újító művész, kor-szerűtlen figura, aki szakmai tudásával és módszereivel a – közeli és távolabbi – múlt nagy grafikusai előtt tiszteleg, miközben képeit mintha a jövőből csenné el. Orosz – és ez az irodalmi készség apai örökség lehet – pont úgy ír, mint ahogy képet alkot: könnyed és részletező, szellemes és játékos. Távol áll tőle a pátosz… vagy ő igyekszik minél messzebbre állni a pátosztól? Talán a szagát nem bírja?!
A Szent Rinocérosz gyermekei-ben otthonos terepen mozog, hiszen az itt összegyűjtött írások mindegyike – cikkek, alkalmi versezetek, kiállításokat megnyitó szövegek, gyászbeszédek… – a művészetről, a vizualitásról, a kollégákról, példaképekről és barátokról szólnak. Még akkor is, ha az apropót olyan távoli kolléga adja, mint Szentkuthy Miklós (akinek több kötete is Orosz-borítóval büszkélkedhet). Szentkuthyban, az íróban is kollégát lát, és nem csak azért, mert Szentkuthy rajzolt –
A naplórajzokat nézegetve, amelyek között sok olyan van (többnyire persze meztelen nők), amelyeket úgy rajzolt folyamatos vonallal, hogy egyszer sem vette föl közben a ceruzát, azt hiszem, ki tudnám találni azt is, hogy hogyan írt
–, hanem mert Szentkuthy úgy írt, mintha rajzolna. Orosz Istvánról pedig elmondhatjuk, hogy úgy rajzol, mintha írna. Ha nem lenne annyira radikális a megkülönböztetés a verbalitás és a vizualitás között, akkor könnyen adná magát, hogy Orosz – látszólag egymástól távol álló – alkotásait egyetlen egységben szemléljük. Talán ezt a célt szolgálja ez a kötet. Is. Szerzőnk, miközben a pályatársakat dicséri (vagy éppen gyászolja), óhatatlanul is önarcképet készít. Mert őszinte, mert azt írja, amit gondol, úgy ahogy gondolja, s ez (akarva-akaratlan) kiad a részleges Orosz-portrét… amivel kiegészíthető a grafikus Orosz képe. Vagy fordítva. Nem mernék a különböző alkotási formák közé relációs jelet tenni, ez már tényleg legyen a képet olvasó és/vagy szöveget néző befogadói feladata.
Azok, akik valamelyest járatosak a mai magyar grafikusok világában, netán magukat az alkotókat is ismerik, különös örömöt fognak lelni a Szent Rinocéroszban, éppen annak szinte-intim nézőpontja miatt. Orosz már csak a kollegialitás okán is mást/többet lát az alkotótársakból, mint a „mezei halandók”. Nem véletlen, hogy ő mondott beszédet a méltatlanul kevéssé ismert, és értelmetlenül fiatalon meghalt Farkas Antal Jama temetésén 2012 januárjában:
Jama, az optikai illúziók professzora, az abszurd parafrázisok mestere, a dupla fenekű műalkotások szakértője, a dolgok idézőjelbe tételének doktora, a posztmodern dimenzióváltások felkentje, a pictus anamorphicus, mint annyiszor, most is az orrunknál fogva vezet mindnyájunkat. Ne legyen kétségünk, csak átült egy szomszéd asztalhoz, Cézanne és Van Gogh mellé, az ifjú Modigliani már ugrott is, hogy lesegítse a kabátját, Matisse porolta le neki a széket, és Magritte, a mindig jól öltözött René fölemelt pipájával intett a pincérnek: az új fiú a következő sört már oda kéri. naná, hogy az ő vendégük lesz. Törzsasztalos…
…ahogy előbb utóbb ott lesz törzsasztalos a könyvben felbukkanók zöme. (Persze, ha még át nem ült „oda”.) Felbukkan a Szent Rinocéroszban Kass János, Gyulai Líviusz, Gerzson Pál, Vásárhelyi Antal, Horkay István… Felesleges lenne mindenkit elsorolni, hiszen pont erről/róluk szól ez a könyv. Meg Orosz Istvánról. Nem csak azoknak, akik ismerik Orosz Istvánt, és könyvének „szereplőit”, de azoknak is, akik még nem ismerik, s ezen van kedvük – netán fontosnak érzik! – változtatni. És a rinocérosz?
Nehézkes, böhöm bestia, mégis a könnyű, szárnyaló képzelet megtestesítőjeként gondolunk rá, hiszen Dürer úgy rajzolta le, majd metszette fába, hogy sosem láthatta. Egy levél, talán egy sebtében odavetett vázlat alapján egyszerűen elképzelte. A rinocérosz az alkotó képzelet apoteózisa.
