A néző megkérdőjelezi önmagát, önmaga bizonyosságát.
Június 11-ig látható a Ferenczy Múzeum Szentendre Termében Tóth Eszter és Csató Máté kiállítása, a Szubjektív változó. A két képzőművész installációi az illúzióra helyezik a hangsúlyt. Egymásba tűnő arcok, médiumok közötti határátlépések feszegetik az érzékelés kérdéskörét. Tóth Eszter és Csató Máté nem először dolgoznak együtt, 2013-ban Horror vacui névvel nyílt kiállításuk az egri Kis Zsinagógában, 2016-ban pedig Szentendrén szerepeltek a munkáik. A Szubjektív változó kiállítás kapcsán kérdeztük őket, és ahogy közös a kiállítás, válaszaikat is közösen adták. Interjú.
– A kiállítás az érzékelés témáját járja körbe. A számítógépek és okostelefonok világában rengeteg vizuális inger ér bennünket. Vajon mennyire változott meg az emberek illúzióhoz való hozzáállása az elmúlt 10-20 évben? Nehezebb felkelteni a figyelmet egy-egy képzőművészeti alkotással?
Nem lehet figyelmen kívül hagyni a jelen adottságait. Bizonyára sokkal hétköznapibb lett az emberek illúzióval való találkozása, de szerintünk ez a játékosság bármikor mosolyt csal a szemlélő arcára. Nem a figyelmet nehéz felkelteni, inkább a figyelem megtartása a kihívás. Nehéz véletlenszerűnek ható jelenséget szándékosan létrehozni úgy, hogy az ne billenjen át egy bizonyos ponton.
– Van-e olyan saját tapasztalat, történet, amikor ti estetek áldozatul valamilyen illúziónak, akár képzőművészetben, akár természetben?
– Igen, gyakran megesik. Biztosan előfordult már veled is, hogy nekikoppantál egy üvegajtónak.
– Az egész kiállításra jellemző a pszichológiai, filozófiai attitűd. Szerintetek hol vannak most a világ tudatos, tudományos érzékelésének határai, és mit tud ebből megjeleníteni a művészet?
– Materiális világban az számít, ami kézzel megfogható. Másik oldalról nem szerettünk volna konkrét válaszokban kinyilatkoztatni, próbáltunk kérdéseket feszegetni, ahol megmaradnak a szubjektív válaszadási lehetőségek.
– Mire „taníthatja” a közönséget az illúzió-érzékelés?
– Egy kicsit talán kibillenti az embert a magabiztosságából, a néző megkérdőjelezi önmagát, önmaga bizonyosságát. Arra ösztönöz, hogy dolgokat más szemszögből is tudjunk nézni. A kiállítás anyagában az illúzió nem az alkotások témája, sokkal inkább eszköz a tartalom megjelenítésére.
– Technikai kivitelezés szempontjából melyik installáció jelentette a legnagyobb kihívást?
– Minden munkának megvolt a maga nehézsége. A legegyszerűbbnek tűnő dolgokat volt a legnehezebb kivitelezni, ahol olyan problémák jelentkeztek, melyekre nem is számítottunk. A legkomplexebb a „Személyes névmás” című nyolc csatornás videó installáció volt.
– Mi lesz az installációk sorsa a kiállítást követően?
– Lebontjuk őket és talán egyszer még más kontextusban, máshol adaptálva lesznek.
Nem ez az első közös kiállításuk. Mennyiben más duóban vagy szólóban megtölteni a kiállítóteret?
Igaz, nem az első, de nagyon kivételes és ritka, hogy közös munkát készítsünk. Ilyen formában történt a megkeresés, ezért úgy döntöttünk, ne csak a kiállítás, hanem a munkák is legyenek közösek. Mindketten önálló alkotóként tevékenykedünk, így amellett, hogy kihívás volt a közös alkotás, sok kompromisszumot kellett kötnünk.
