A Toll a füledbe! pályázatunkon különdíjat kapott Tokos Bianka írása, itt ezt olvashatjátok.
Ez egy állat.
A tengerben él.
Csak vad és vizes
tengerekben, szárazakban nem.
Ez egy állat.
Ami minden más állatot
magáz és önöz (amúgy önző is, nagyon),
és ezért csúfolják tegezésnek.
Ez egy állat.
Verseket ír.
Ki az a hülye? – mondják a halak.
Na, akkor tuti valami
betegségben hullik el – suttogják szivacsok.
(Akik mellesleg titokban Babits és Ady-verseket
olvasnak.)
Ez egy állat.
Hosszú a felmenői listája,
az ősősősősőshal rokona hagyta
rá hatalmas könyvtárát. Így kezdett
el verseket olvasni, majd írni.
Koralloktól kap ihletet.
Ráják ajánlják fel neki testüket, hogy
maradandó műveket véssen a hátukra.
Elhunyt halak szálkáival ír.
Ez egy állat.
Azt hiszi, ebből meg lehet élni.
Bár azt mondja, az emberek dolga élni,
a halaknak meg halni.
Erről szól az egyik verse is.
Ez egy állat.
Általában akkor ír verset, amikor
hullámzik a tenger, meg ha jó
az idő. Hajó az idő – ez az egyik
közkedvelt metaforája.
Ez egy állat.
Benne akar lenni az irodalomtörténetekben.
Ki akarja törölni a Szapphói strófából
a negyedik sort, az adoniszit,
és be akarja vezetni a tegezési sort,
ami egy közönséges tőkehalból állna,
és egy kisfejű lepényhalból.
Az egyik rövid, a másik hosszú szótag.
Ez egy állat.
Az első verseskötete öt perccel
az elkészülte után jelent meg.
A víz felszínén.
Súlyos kritikákat kapott bizonyos
madárfajoktól. Elég súlyosakat.
Ez egy állat.
Én vagyok az első ember, aki ismeri,
és az utolsó is, mert már nincs tengerben.
Ezeket az információkat tőle tudom,
és megígértem neki, hogy megírom
az örökkévalóságnak.
Itt van a tányéromon.