Mítoszrombolás és útkeresés
R. Szabados Tamás „Modern harcművészet az iskolai oktatásban” című könyvéről
Műfaji kuriózum
A harcművészetek hazai irodalma meglehetősen szegényes. Egyrészről tisztességesen fordítanak – elsősorban kínai – harcművészeti klasszikusokat, másrészt pedig megbízható rendszerességgel jelennek meg egy-egy stílus reklámmal vegyes, szakkönyvnek álcázott ismertetői. A hazai kínálat nagyjából a cseh szintet üti meg, ami itt Közép-Európában tisztességesnek mondható.
Több szempontból is kuriózum tehát R. Szabados Tamás monográfiája. Nem fordítás vagy átvétel, és nem reklámoz oktatott stílust. Könyve valódi kérdésfelvetésből kiinduló személyes reflexió, amely a modern harcművészetek történeti ismeretét evidensnek tekinti. Célja egy olyan XXI. századi pedagógiai rendszer felvázolása, amely hasznossá teheti a kiüresedni látszó harcművészeteket az iskolai oktatásban, ezáltal átmentve azokat új évszázadunkba.
A monográfia szerzője legalább annyira érdekes, mint a könyv maga. A szerző több, mint két évtizede művel és oktat harcművészetet; sok stílust megjárt, míg a MAFC Ninjutsu szakosztályának vezetésénél kötött ki. Oktatott már fiatalokat, felnőtteket és egyetemistákat. Napi Maflás nevű blogja és Facebook oldala tömegeket vonz, és a legnépszerűbb internetes portálok vesznek át belőlük. Ugyanakkor a szerző a magyar könyvszakma veteránja, majdnem harminc éve dolgozik a könyvszakmában, és a Syllabux Könyvkiadó tulajdonos-igazgatója.
Leszámolás közkeletű mítoszokkal
A szerző a harcművészetek áttekintésekor szenvtelen tárgyilagossággal építi fel azt a fogalmi vázat, amelyre egész könyve támaszkodik. A hagyományos – elsősorban japán – harcművészetekről határozottan leszögezi, hogy XIX. századi hibrid termékekről van szó; a japán imperializmus tömegoktatásba szánt pedagógiai rendszerei ezek, melyek megalkotásakor az alapítók eleve az ázsiai és európai hagyományok szintézisére törekedtek. A legtöbb olvasót nyilvánvalóan megdöbbenti az ősinek gondolt karate vagy dzsudó ilyetén jellemzése. A szerző kiindulópontját nem dokumentálja, evidensnek veszi a hozzá szükséges történeti háttértudást.
Szabados könyvének alapgondolata, hogy a hagyományos harcművészet, mint japán modernizációs termék a XX. század végére válságba jutott, és a maga eredeti formájában folytathatatlan:
- az iskolai oktatásban a hagyományos harcművészet merev, tekintélyuralmi rituáléja már nem hozza létre azt a pozitív társadalmi szocializációt, ami egykoron küldetése volt.
- másrészt a tömegdemokráciák korában a harcművészetbe behatoló pénz és média egy részét küzdősporttá alakítja: biztos jele ennek a versenyek és versenyszabályzatok gyors terjedése, a szintetikus testtömeg-építés és doppingolás általánossá válása.
- a beavatást keresők pedig a harcművészetek stilizáltabb formái – a szerző szóhasználatában – a mozgásművészetek felé mozdulnak el.
Szabados azt a kérdést teszi fel, hogy létezhet-e olyan megújított hagyományos harcművészet, amely modern, hatékony és demokratikus pedagógiai rendszerként szolgálhatja az iskolai oktatást és a tágabb értelemben vett társadalmi beilleszkedést a XXI. században?
A ketrecen belül
A könyv egyik erőssége a gyakorlat felől közelítő szemléletmód és a közvetlen nyelvezet. Üdítő olvasmány a „felhők mögött rejtőző erőt mozgósító” harcművészeti ezotéria korában. A valóságban a harcművészet praxis, amely a gyakorláson és az alkalmazáson nyugszik. A gyakorolt, de alkalmazni nem tudott harcművészet halott.
A szerző évtizedes gyakorlata itt felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a reflexiónak. A könyvet a „csodák” iránti teljes és józan elutasítás hatja át. A szerző egyfajta „kungfuzó görög”, aki cartesiánus világossággal szögezi le: harcművész fogyóeszköz, az egyoldalú erősítéseknek mindig komoly fizikai ára van, a küzdősportokban evidensen mindenki doppingol és mindenféle élsport súlyosan káros az egészségre. Csodák a ketrecen belül sincsenek, a testtömeg legtöbbször döntő (ezért is vannak súlycsoportok), az állóképesség ugyanolyan fontos, mint a technika. Ezekből a kemény meghatározottságokból csak akkor léphetünk ki, ha elismerjük őket, és a küzdelem teljesen egyedi megközelítését használjuk, mint pl. a ninjutsu.
A gyakorlat másik előnye, hogy – itthon ritka módon – a szerző nem stílushoz kötötten ír témájáról. Hiszen minden hagyományos harcművészet a newtoni fizika és humán anatómia egyszerű tételein nyugszik, alapelveik közösek. Bár a szövegben időről-időre felbukkannak a ninjutsu megoldásai, ezek inkább a harcművészetekről alkotott olvasói képzetek tágítását szolgálják, és nem okoznak stílustörést.
A ketrecen kívül
A szerző legalább annyira gondolkodó és nevelő (a szó görög értelmében), mint harcművész. Számára a harcművészet elsősorban önmaga és a világ megismerésének eszköze, és csak másodsorban hozzájárulás a kenyérkeresethez. Szerencsés nézőpont ez, a fordított harcművészeti szakirodalom döntő része (félig vagy egészen) ezotéria, a hazai szerzők által jegyzett könyvek és füzetek pedig a mindennapi pénzkereset nehéz szagát magukon hordozó ismertetők. A könyvet a puszta reflexiótól a nevelési dimenzió erőssége különbözteti meg. Szabadosnak pedagógiai víziója van, amivel a harcművészetek három részre bomlott egységét állítaná helyre (küzdősportok, mozgásművészetek és iskolai testneveléssé züllött részelemek).
Kiút a válságból
A könyv második fele egy új harcművészeti pedagógia vázlata, s mint ilyen egyfajta székfoglaló is.
Először a harcművészetek gyakorlásából kinyerhető belső nevelési célokat veszi sorra. Minden nevelési rendszer legkényesebb pontja ez: valami magasabb, égi hierarchia mentén rendezett célokról van szó, vagy egy sokkal praktikusabb lista készült? A szerző belső nevelési/nevelődési céljai mögött nincs explicit hierarchia; a kissé esetleges célokat az a tapasztalat fogja össze, hogy a lista elemei ténylegesen megjelennek a gyakorlás hosszú éveinek jutalmaként. A harmónia, az önismeret, a testtudatosság, az ítélkezés és elfogadás, az analitikus gondolkodás és a lista többi eleme a belső gyarapodás területei, nem egy „megvilágosodási útvonal” állomásai.
A kötet, számomra legértékesebb része a szerény „Az órák tematikája” címet viseli. A fejezet írását egy olyan XX. századvégi, XXI. század eleji tény segítette, ami evidencia, ezért nem számolunk vele az olvasáskor. Ez a mozgókép-alapú tanulás áttörése és általánossá válása. A szerző számtalan küzdelmet tekintett meg és elemzett ki gyakorlatban és mozgóképen. A mennyiség itt is minőségbe megy át, az elemzések kellően nagy tömege egy idő után – stílustól teljesen függetlenül – összerakja azokat a közös elemeket, melyekre minden harcművészet és küzdősport épül. Az olyan értékes részfejezetek, mint az egyensúly, az alátámasztás, a tömeg, a távolság, a szögek és irányok mind-mind a harcművészeti stílusok esszenciális alkotóelemei. Az olvasó döbbenten konstatálja, hogy a sokszínű és látszólag nehezen áttekinthető harcművészeti és küzdősport színtér 15 darab építőkockával leírható. Ez a kötet egyik legkomolyabb szakmai áttörése, Szabados után másképp kezdünk majd egy MMA-küzdelem vagy egy taijiquan lökőkezes verseny elemzéséhez. Szögezzük le, a recenzió megírásakor, 2017-ben még technikailag megoldhatatlan volt, hogy a papírkönyv ezen fejezete megkaphassa a blogon mellékelt pontos és gazdag videóillusztrációját.
Folytatás?
Szabados könyve egy erőteljes és hiteles pedagógiai vízió, amely megíródott. A történelmi rész hitelesítése vagy a főbb fogalmi hálókat szemléltető ábrák elmaradása pótolhatóak egy második, bővített kiadásban. De a vízió markáns megformáltsága miatt a jó folytatást nem a könyv további bővítése jelenti, hanem a gyakorlatba való visszacsatolása. A könyv üzenetének befogadása, megvitatása és megemésztése azonban nemcsak olvasást, hanem a szakmai nyilvánosság vitáit igényli, élén a leginkább megszólított oktatási szféra képviselőivel.
Setényi János
