Azt még megértem, hogy az élet igazságtalan, mivel az emberek nem is emberek – de attól még lehetne egy kicsit kevésbé igazságtalan.
Gáspár Ildikó rendezővel Ödön von Horváth Hit, szeretet, remény című darabjának áprilisi bemutatója előtt, és már jócskán a József és testvérei bemutatóján túl beszélgettünk.
Milyen az élet most az Örkényben és milyen személyesen neked társrendezőként és a József szöveg írójaként? Ennyi idő után már le lehet tenni egy ilyen nagyszabású munkát, vagy még mindig van vele tennivaló?
Elég sűrű most az élet a költözés miatt, mindenkit jobban igénybe vesz ez az időszak. A József meg még itt van, persze, mindig nézem az előadásokat, aztán az előadások előtt Ascher Tamással tartunk megbeszélést a színészeknek, ezek nem látványos vagy radikális változtatásokat hoznak magukkal, mégis sokat számítanak, tisztul a játék.
Milyen volt a közös munka Ascher Tamással?
Mi már elég régen, 2002 óta dolgozunk együtt, hasonló a gondolkodásunk, a szemléletünk, de amiben különbözik, azt is el tudjuk fogadni, legfeljebb csipkelődő megjegyzéseket teszünk – már csak a miheztartás végett is. Harmóniában dolgoztunk együtt. Sok előnye volt a közös rendezésnek, a kételyeinket is meg tudtuk vitatni, és összességében jól egészítettük ki egymást. Biztos vicces volt, ahogy mi ott ketten működtünk, de ezt inkább a színészek élhették meg így. Tényleg olyanok voltunk, mint egy kétfejű lény, mindig megvitattuk menet közben, hogy mit gondolunk, hoztunk egy döntést, aztán elmondtuk a színészeknek, akik addig türelmesen várakoztak.
Volt olyan, hogy valamiben engedni kellett?
Ha az ember eljut odáig, hogy „jó, lehet, hogy neked van igazad”, akkor már kíváncsi arra, hogy az a megoldás hogyan működik. Esztétikai ügyekben sokat vitatkoztunk, és azt hiszem, én voltam az erőszakosabb. Az volt a cél, hogy minél eszköztelenebb legyen a játék. Például nem akartam bútorokat látni. Nem kell szék, mert az állatokra is rá lehet ülni. Aztán a második felvonásba végül is kerültek székek, mert nem tudtuk másképp megoldani, de nem bánom, mert jól működik és jól is néz ki. Az állatok mindig sok derültséget váltottak ki. „Hozd be a párducot, de vigyázz, le ne törjön a farka, te ülj a rinocéroszra, te meg öleld meg a szarvast…”
Olvastam, hogy neked a megíráskor már voltak konkrét elképzeléseid vagy vízióid a rendezéssel kapcsolatban is. Ez hogy működik?
Egy kicsit olyan ez, mint egy forgatókönyv. Bár inkább a jelenetek dinamikája volt meg. Hogy mit miért írtam, miért került épp oda az a mondat, és hogyan jönnek a váltások, azt tisztán éreztem. De díszlet még nem volt a fejemben írás közben, azt csak a megírás után találtuk ki Izsák Lilivel. Azt elég hamar tudtam, hogy lesz egy Idős Jákob, egy fiatal József és egy fiatal Jákob, aki egyúttal az érett József is. Az, hogy ez a két szerep egymásba folyik, számomra lényegi volt, és ebben próbáltam megmutatni azt, hogy nemcsak egyetlen ember változik és nő fel, hanem ez nagyobb léptékben is számít: a generációk hatással vannak egymásra, ahogy továbbélünk egymásban, sőt, még talán valamiféle fejlődés is tapasztalható; talán egyszer az emberiség is felnőtté válik.
A darab nyelvében mennyire törekedtél eltérésre az eredetitől?
A szöveg az eredeti Sárközi és Káldor fordítás alapján készült. Nem volt ambícióm, hogy elrugaszkodjam Thomas Mann szövegétől, épp ellenkezőleg, ezt a szöveget szerettem volna teátrális helyzetbe hozni, hogy meg tudjon szólalni és megmutatkozhasson az ereje. Erős sűrítések vannak benne az eredeti mondatokra támaszkodva.
Milyen volt próbálni egy ilyen sűrű és nehéz mitologikus szövegből készült történetet?
Ez a szöveg nem nehéz, vagy legalábbis nem nehézkes, inkább nagyon is könnyed, játékos és okos, sok szellemes pillanatra ad lehetőséget, csupa sziporka és irónia. Cikázó gondolatok, amiktől az embernek jó kedve támad. Maga a történet súlyos, de Thomas Mann nagyon életközelivé, hétköznapivá teszi, profanizálja a mitológiát, amitől inkább nevetni kell rajta, átélhetővé válik, magunkra ismerünk, másrészt a tragikus események fájdalma sem vész el belőle.
Milyen érzésekkel nézed most?
Úgy látom, hogy fejlődik, és ha egy előadás fejlődik, az azt jelenti, hogy érdemes volt megcsinálni. Ez független a véleményektől és a kritikáktól. A színészek élvezik, mindig találnak benne újat, és tovább tudnak építkezni.
A közönség is élvezi, legalábbis nagyon lelkes beszámolókat hallottam, bár először sokan rémüldöztek, hogy hogyan bírják majd az 5 órát.
Szerencsére a közönség is szereti, valami súlyos és komor dologra számítanak, és valószínűleg meglepődnek, hogy nem így van. Hatalmas tapsot kapunk az előadások végén. Szép ezt megélni.
Voltak kétségeid?
Ha az ember egy ekkora dolgot vállal, akkor már nincs értelme félni. A társulatból mindenki beletette a magáét, a színészek és a háttérben dolgozók is, mindannyian. Persze bármibe bele lehet kötni, vannak dolgok, amik a sűrítés következtében leegyszerűsödnek, más dolgok viszont éppen kibomlanak, mert a színház másféle összefüggéseket képes teremteni. A díszletben, a jelmezben, a zenében, a szereposztásban, illetve a szereposztás dramaturgiájában, mindenben visszatér az a gondolat, ami a darabot szervezi: az ismétlődések és a variációk harmóniává összeálló játéka. Ez a mű lényegében azt az illúziót kelti, hogy a világ végsősoron egységes és tökéletes, amelyben a sértett fél megbocsát mindenkinek. Persze ez némileg ironikus is. A végén van egy ilyen mondat, hogy: „Hiszen nevetséges az, aki jog és józan ész ellenére visszaél a hatalmával, csak azért, mert az övé. – Jó, ma még nem nevetséges, de a jövőben az lesz, és mi a jövővel tartunk.” Ez egy utópia. Ez az ezerhétszáz oldalas mű erre fut ki, hogy ez a néhány mondat érvényesen elhangozhasson.
A Két néni, ha megindul óta a Hit, szeretet, remény a nyolcadik rendezésed, aminek teljesen másféle világa van. Miért éppen ezt a darabot választottad?
Legalább 10–12 éve biztosan érdekel ez a darab, már az első találkozásunk óta. Különös, groteszk, apokaliptikus mű, de ördögi a humora, tele naiv hittel és kegyetlen véleménnyel az emberi lényről. Ödön von Horváth szociálisan erősen érzékeny ember volt, és ez a darab éppen arról szól, hogy a kicsi bűnökért igazságtalan mértékben szabják ki a büntetést azokra, akiknek amúgy sincs semmijük. Ez sajnos – bár a darab 1932-ben íródott – a mai napig így van. Horváth nem akarta a darabját a korhoz kötni. Például a Bécsi erdővel ellentétben itt szó sem esik konkrétan fasizmusról vagy kommunizmusról. Időtlen és ettől még félelmetesebb – mint Tarkovszkij filmjei vagy Kafka művei. De az atmoszférával kapcsolatban példaként felmerült Szabó István filmje is, a Bizalom. A darab nemcsak a szociális érzékenységről, hanem egyfajta élethelyzetről és egyfajta világállapotról is szól, egy a kisemberek számára nehezen élhető világról.
Ebben is jelen van az fajta a démonizmus, amit Ödön von Horváthnak szoktak tulajdonítani, és ami Thomas Mann minden nagyobb művében is elég hangsúlyosan megjelenik?
Ezt a démonikus elemet Ficza István jeleníti meg a József-ben, de Thomas Mann soha nem sötétül el annyira, hogy teljesen elvegye tőlünk a reményt, vagy legfeljebb csak néhány pillanatra. Horváthnál ez pont fordítva van, többnyire sötét és kiábrándult, és csak időnként csillan fel nála a remény, ami nagyon biztató tud lenni, de persze újra elvész. Leginkább a humora démonikus, kíméletlenebb és kegyetlenebb, mint Manné – pedig ő is nagy élvezettel mutat rá gyarlóságainkra.
Vagyis ez egy teljesen kilátástalan, negatív parabola?
Nem, mert végső soron ez egy szerelmes történet, és ahol szerelem van, ott remény is van. Egy szerelem lehetősége veszik el itt, ami, ha nem volna benne, nem is fájna annyira. Mindig van kiút, de a bizalmatlanság, az egymással szembeni kicsinyesség, az általános rossz közérzet és az egészet belengő félelem egymástól és az aktuális politikai helyzet miatt, megöli ezeket a reményeket és lehetőségeket. Sőt, ahogy a bizalmatlanság a magánszférába is beszökik és rombol, az a legrettenetesebb. Horváth a kiszolgáltatottságukban együtt érez ezekkel az emberekkel. Vannak időszakok, amikor nagyobb az érzékenység egy ilyen apokaliptikusabb hangvételű darabra. Érezni benne, hogy itt hamarosan egy másik rendszer jön. És ez mindig, minden időben igaz lehet.
