Horváth Zsolt igazgató:
A PFZ remekül érzi magát, és köszöni szépen jól van!
A Pannon Filharmonikusok igazgatójával a Lickl-díj megalapításáról és arról beszélgettünk, hogyan működik egy 21. századi szimfonikus zenekar, amely komolyan veszi társadalmi szerepvállalását, saját közösségét, és benne azokat, akik aktívan és lelkesen dolgoznak érte.
A zenekar jogelődje fennállásának 205. évfordulóján létrehoztak egy Lickl Györgyről elnevezett díjat, amivel kapcsolatban kiemelték, hogy ez elsősorban nem úgy szakmai díj, hogy a legjobban játszó zenészek kapják. Hanem hogyan?
Igen fontos aktus ez a PFZ életében, annyira, hogy el is kell gondolkoznom rajta, miért nem hoztunk létre már korábban egy ilyen díjat. A zenekar jogelődjét 1811-ben alapították. Az akkori zeneszerző, karmester ezt a zenekart társadalmi szerepvállalásból hozta létre a pécsi székesegyház muzsikusaiból, akik munkájukért nem kaptak fizetést, a maguk örömére játszottak Mozartot. A zenekar alapítójáról, Lickl Györgyről neveztük el ezt a díjat, mert ő annak idején egész egyszerűen eltűnődött a korabeli zenész özvegyek és árvák sorsán, illetve azon, hogy miképpen segíthetne rajtuk a közösség. Így hozott létre egy egyesületet jótékonysági céllal. A székesegyház zenészei pedig szintén jótékonysági alapon koncertsorozatba kezdtek az ő támogatásukra. Ha nagyon belemélyednénk, akkor Lickl egy a mai nyugdíjrendszerre emlékeztető előzményt alapított. Persze az eredeti célok módosultak és
a városnak ebből egy 200 éves zenei története alakult ki. A PFZ legújabb története szerintem hasonlóan gyönyörű, az alapító szellemiségét idéző és példaértékű történet, mert elsősorban a szakmai és a civilkurázsiról szól. Az utóbbit rendkívül fontosnak tartom. Aki ennek az együttesnek az elmúlt néhány évét végigkísérte, látja, hogy nálunk a 2000-es évektől kialakult egy közösség, és ez a közösség önmagával szemben elkezdett sokkal nagyobb igényeket megfogalmazni. „Hogyha már itt vagyunk és azzal foglalkozunk, amivel foglalkozunk, akkor tegyük ezt sokkal jobban.” Ezt senki nem kérte tőlünk. Sem a közönség nem volt elégedetlen, sem a fenntartónak nem voltak magasabb elvárásai. Egész egyszerűen az akkori muzsikusgeneráció – aminek a magja az én korosztályom – úgy érezte, hogy több tehetséggel, lehetőséggel és elszántsággal élő emberi közösség ez a száz fő, mint ami a produktumból hallatszik, látszik. Sokkal kvalifikáltabbaknak tartottuk magunkat ennél, és mi magunk álltunk elő egy új szakmai programmal a finanszírozó és a közönség felé.
Eltelt tizenegypár év, milyen eredményei vannak azóta a zenekarnak?
Ha szakmai nyelven fogalmazunk, akkor a PFZ pozíciót és status quo-t váltott, léptékváltás történt: Magyarország egyik kiemelkedő nagyzenekara lett, országos és nemzetközi branddel. A zenekar a saját városában a zenét prioritássá tette, ahol zöldmezős beruházásként 8 milliárd forintból hangversenyterem épült, Európa egyik legjobbja. Arra is szerettünk volna felhívni ezzel a díjjal egymás figyelmét, hogy a sikerünk saját belső energiából, igényből, identitásból jött létre. Tehát nem olyasmi, ami munkaköri leírásokban előírható. Sokkal inkább arról van szó, hogy ez a 133 ember közös jövőképet határozott meg és döntő többségben képes volt annak stratégiai lépéseit magára nézvést elfogadni, majd másfél évtizeden át ezért dolgozni. Szerintem ez egy lenyűgöző történet! Meggyőződésem, hogy egy polgári demokráciának ez volna a lényege és nagyon vágyom arra, hogy sok ilyen történet legyen körülöttünk. Hiszek benne, hogy a civil és szakmai kurázsi hegyeket tud megmozgatni, de ezzel együtt abban is, hogy a művészek emberi és szakmai odaadása nélkül egy együttes „kézműves” marad csupán. Előadja azt, amit várnak tőle, még akár szépen is teszi, de nem alkot. A művészethez belső indíttatás és a mi műfajunkban elképesztő mértékű együttműködés szükségeltetik.
Vannak kiemelkedő személyiségek, akik mindezért a feladatuk sokszorosát teszik, és azt is másképp. Együttműködve. Háromféle díjat hoztunk létre, egyrészt muzsikusokat díjaztunk, ahogy említettem nem azért mert kiváló zenészek, hanem mert szakmai kovászként tettek a közösségért, élő lelkiismeretként tudtak a zenekarban működni. Modern művészeti intézmény lettünk, ahol 22 fős menedzsment áll a százfőnyi zenekar mellett, így a menedzsmentből is díjaztuk az együttműködésben élenjáró kollégákat. Harmadikként a társadalmi közegünkből is díjaztunk, és díjazni fogunk segítőket, szponzorokat.
Milyen típusú társadalmi ügyeket visznek még a Pannon Filharmonikusok?
Sokfélét. Évadonként több alkalommal kiválasztunk egy-egy társadalmi célt, egy ügyet, ami mellé odaállhatunk. Számos jótékonysági kezdeményezést támogatunk, de részt vesznek a kollégáink sokféle közösségi munkában is. Például a Hősök tere projektet támogatjuk idén azzal, hogy belső tréninget szervezünk, és előadásokat kínálunk civileknek, pedagógusoknak. A belső identitása nagyon erős lett ennek az együttesnek. Ha egy hozzánk csatlakozó művész nem tud azonosulni a cég kultúrájával, akkor elszerződik. Gyerekkoromból jól emlékszem a Kaposvári Színház 80-as felemelkedésének történetére. Talán ahhoz tudnám hasonlítani ami nálunk történik.
Akkor az Ön számára akár mintául is szolgál ez az országos mítosz, ez a kaposvári nagy történet?
Igen, sőt további fővároson kívüli történeteink is vannak. Ilyen a Pécsi Balett vagy a Győri Balett sikertörténete. Ezek valóban országos mítoszok, melyek leáldozásának mi tudatosan megpróbáltuk megkeresni az Achilles-sarkát. Ez pedig rendszerint az, hogy csak egy-egy személyhez vagy generációhoz kötődnek. Az állandóság fenntartásához a veszélyek beazonosításon túl a tudatos elkerülésük lehet megoldás. Én, mint vezető, nagyon fontosnak tarom, hogy ennek a zenekarnak az ügye ne csak egy annak a generációnak legyen fontos, amelyik megálmodta. Extra energiát fordítunk arra, hogy a hozzánk kerülő fiatalok is magukénak érezzék ezt a történetet. És ebben a belső mítoszgyártás másodlagos, annak a szakmai brandnek és színvonalnak is folyamatosan rendelkezésre kell állnia, amit az együttes elért.
Ez a külföldi fellépésekben, vendégszereplésekben is megnyilatkozik?
Igen, de ebben sokkal kevésbé vagyunk jók, mint szeretnénk. Ez a zenekar a rendszerváltás előtt évi négy hónapot töltött külföldön, ahol egy nevenincs szolgáltatóként ellátta Nyugat-Európában az olcsó zenei szolgáltató szerepkörét. Mellesleg ezt tette egész Közép-Európa az uniós csatlakozás előtt. Mi tudatosan egyik napról a másikra felmondtuk ezeket a szerződéseket, mert újra kívántuk pozicionálni a zenekart. Át akartuk vinni a prémium kategória világába, abba a szegmensbe, ahová mindenki tartozni szeretne, aki arra méltó. Ez egy rendkívül szűk körnek a lehetősége. Ma ott tartunk, hogy évi 2-5 nagy presztízsű, nagyon minőségi fellépésünk van. A Budapesti Fesztiválzenekar sikere egy óriási közép-európai siker, nem csak nekünk, Prágának is. Ők valóban a világ élvonalába tartoznak, nemcsak a zenében, a működésben is a topliga részei. Ehhez a márkát építeni kell. Rólunk már tudják, hogy létezünk és olyan kvalitást képviselünk, hogy megálljuk a helyünket bárhol a világban.
Mint zenész Bécsben tanult. Hogyan hatottak önre a bécsi évek?
Bécs óriási hatással volt mindig a magyar zenei életre, és a bécsi szálnak ma is nagyon komoly jelentősége és hatása van a magyar zenei életre és kultúrára. Mindazt, amit én csinálok, biztosan nem tenném Bécs nélkül. Egyetemistaként szembesülnöm kellett azzal, hogy azt a zenekari színvonalat, amit Bécsben tapasztaltam, itthon nem tudjuk produkálni. Elképesztően sokat gondolkoztam és beszélgettem a tanáraimmal – akik a bécsi filharmonikerek voltak – arról, hogy mi lehet ennek az oka. Rajtuk keresztül tanultam meg azt, hogy egy kiváló európai zenekarnak rengeteg olyan tudáseleme van, ami messze túlmutat azon, hogy hangszeresként jó muzsikusokból áll az együttes. Fischer Iván ezt ismerte fel itthon legelsőként, és építette fel a működési elveit, gondolkodásmódját, kollektív tudatát tekintve magas színvonalú és modern szimfonikus zenekarát. Ebbe a munkába fogtunk bele mi is harmadikként az országban. Iszonyatosan büszke vagyok erre a közösségi sikerre, aminek a mindennapjait élve pontosan tudom, hogy ez nem egy vezető sikere, nem egy karmesteré, vagy marketingesé, hanem ezé a száz emberé. Van ennek a folyamatnak egy belső építkezése, ez nem egy munkahely, hanem egy művészeti műhely. Egy vonósnégyesben a három ember közvetlenül reflektál a negyedik emberi és szakmai minőségére. Egy nagy zenekarban elvész ez a személyesség, márpedig fontos, hogy a legtöbbet megőrizzünk ebből, és tudjunk egymás munkájára akár százan reflektálni. Ehhez nagyon tudatos belső kommunikációra van szükség, és már újra eljutottunk a menedzsmenthez. Minden mindennel összefügg.
A kultúraszervezői énje vagy menedzser énje dominál vagy szerencsés szimbiózisban él önben ez a két szerep?
Volt egy big band együttesünk kamasz koromban, már annak is én voltam a menedzsere. A mai napig trombitaművészként is játszom a zenekarban, közben közgazdászként is viszem a feladatokat. Egyik időszakban a művész, más időszakban a menedzser énem erősebb, de a kettő egymást erősítő hatása a legjellemzőbb rám.
Ha a saját Ars Poeticáját kellene megfogalmaznia, mi volna az?
Ez a történet, a Pannon Filharmonikusoké olyan, mint egy Petri-csészében elvégzett társadalmi kísérlet. Sikerült. Szívesen elmondom, megmutatom, hogy hogyan csináljuk, bízom benne, hogy minél több hasonló történet követi Magyarországon.
