A kortárs táncról való beszélgetés is megtáncoltatja az ember gondolatait – Schrödingerre várva 2.0, Trafó, március 29. 20 óra
Biczók Annával és Cuhorka Emesével először a Trafó-beli Schrödingerre várva előadásról és a kortárstánc műhelytitkairól beszélgettünk, aztán egyre jobban belemelegedtünk, mert szó esett egy fontos füzetről, amibe a táncosok munkanaplószerűen rögzítik azt az alig megragadható mechanizmust, amit egy kortárs táncdarab jelent. Ha az interjú közben videó is készült volna rólunk, lehetne látni a mozdulatainkon és a gesztusainkon, ahogyan fokozatosan felengedünk, az interjú oldott beszélgetésbe fordul, és hogy 1:10-nél teljesen váratlanul feltűnik Fahidi Éva alakja lent a Szervita téren, Emese pedig feláll, az ablakhoz lép és integet neki. Éva először nem tudja honnan jön a hang, aztán felnéz, észreveszi Emesét az ablakban és felragyog a mosolya.
Fülöp László nemcsak koreográfusa a darabnak, de bizonyos előadásokban táncosként is benne van. Hogy érzitek, mikor könnyebb, amikor a koreográfus táncosként is részt vesz az előadásban, vagy épp ellenkezőleg, jobb, ha kívülről kísér és instruál? Egyáltalán lényeges a különbség a kettő között?
B.A: Kívül lenni neki könnyebbség, nekem pedig táncosként biztonságosabb. Látja hol a helyem és onnan úgy tud instruálni, hogy az teljesen más minőség. Viszont amikor benne van táncosként, akkor benne van az alkotási folyamatban több tudattalan elem.
C.E: Amikor létrejött egy előadás, teljesen lényegtelen, hogy honnan lett megalkotva. Egy ponton túl – ami az általam átélt alkotási folyamatokban elég hamar eljön – már nem lehet meghatározni, hogy mi a kint és a bent, és mi írja az előadás finom részleteit. Mindig kölcsönhatás. Ha Fülöp László, a ‘koreográfus’ is táncol a darabban, sokkal aktívabban kell visszajelezni, közösen kell megfejteni a mozgások, jelenlétek karaktereit. Ehhez rengeteget kell visszajelezni, hogy kiderüljön, mi történik kívülről, vagy a darab ívében. Mert felvételekről hiába nézzük vissza, az egy nagyon sematikus ábrázolása annak, ami színházi értelemben történik. Ha az alkotó külső szem tud maradni egész folyamat alatt, az nagy nyugalom. Teljesen rá lehet hagyatkozni, rálát arra, hogy mit csinálok és nekem nem kell visszajelzést adni arról, hogy hogy érzem magam.
BA: Szerintem a két esetben teljesen más előadás születik, teljesen másképp működöm bent, mintha kint lennék. Főleg azért mert sokszor dolgozunk improvizációval és abban mi táncosok folyamatosan hatunk egymásra. Ha én azt kívülről nézem, mint koreográfus, akkor a mozgást, az akciót más emberek csinálják. Nem a saját mozgásvilágom mozgat bele a színpadi történésbe, hanem egy bizonyos távolságból rálátok. Ha viszont benne vagyok, a döntések átszűrődnek a testen, a lelken, mindenen. Mindkét állapot valamire rálátás, csak másképp.
CE: Alkotóként bármilyen helyzetben ugyanaz az aktivitás fűt fel. Ez lehet a nagy struktúra, vagy hogy mi az az érzelmi miniatúra, amit még a kapott képen belül tudok hozni, konfliktus, ami engem érdekel, vagy azokba az emberekbe megyek bele, akikkel dolgozom és az kezd el érdekelni, hogy mi tud általuk megelevenedni. Engem mindkét esetben ugyan az az érzet, az alkotás energiája mozgat, csak az eszköz változik meg. Mindegy, hogy szalmából készítek valamit, vagy a másik emberrel beszélgetek, ha van valami érdeklődés az ebből létrejövő dolog felé, akkor mindegy, hogy a saját testemen vagy az ő testén keresztül történik, ami történik.
BA: Kívül lenni nekem magányosabb létezést jelent. Amit onnan látok, azt senki más nem látja, a döntéseimben is magamra vagyok utalva, és bár van folyamatos interakció köztem és a táncosok között, ők mindig egy másik szerepben vannak és általam kerülnek a helyükre.
Foglalkoztat benneteket, hogy milyen eszközökkel lehet közelebb hozni a műfajt, megértetni mondjuk valakivel, aki soha életében nem látott egyetlen kortárstánc előadást sem, nem ismeri a nyelvét, az eszközeit, csak nézőként becsöppen egy ilyen darabra?
CE: A megértetés engem nem motivál, inkább az átélhetőséget keresem. László munkáiban mind a kettő jelen van, ez belőle jön.
BA: Igen, ő nagyon járatja a fogaskerekeit és tudom, hogy neki a gondolat szintjén is fontos, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz azok a dolgok, amiket velünk kipróbál.
CE: Lászlóval nagyon emberléptékű érzésekkel, helyzetekkel, konfliktusokkal dolgozunk, bár absztrakt formában, de nagyon is közel maradva emberi, társadalmi lényegükhöz.
BA: Ami neki fontos, azt a test és a tánc nyelvén és az emberi kapcsolatok modellezése révén próbálja átadni, ezért szerintem nagyon könnyen lehet hozzá kapcsolódni. Én azt képzelem, hogy ami nála a színpadon történik, az univerzális.
Számotokra ezek szerint evidencia, hogy ez átmegy?
CE: Igen, mert nagyon tiszta a darabban, hogy mi van bennem, mit csinálok, mit érzek és miért úgy működöm ahogy. Nagyon tiszta a kontextus, amiben ezek a furcsa táncok megjelennek. Olyan, mintha különféle személyiségek tragikomikuma lenne érzékiesítve egyéni és csoportos táncokká.
A Nexten találkoztatok a közönséggel – milyen ez a közönség, mi érdekli őket, hogyan reagálnak?
CE: „És az nem fájt?” – de ez is egy érzéki kapcsolódás. Mint a nagymamám, akinek a testéhez való viszonyából adódóan annyi volt az aggodalma, hogy szép volt, jó volt, de minek hajlongok annyit hátrafele? Ne hajlongjak, nehogy tönkremenjen a hátam. Amúgy valahol megértem, az ő szempontjából igaza lehet. Jönnek olyanok is az előadásra, akik még nem láttak kortárstánc előadást, vagy pont hogy láttak, épp ezért tartanak is tőle, de utána nagyon pozitívan nyilatkoznak, meglepődnek. Az előadások után a nézőket általában a munkafolyamat érdekli, hogy hogyan keletkezik egy ilyen darab.
BA: „Durva”– ezt gyakran mondják. A tánc fizikalitása megszólítja az embereket. Sokan mondták azt is, hogy félve jöttek, és nem is gondolták volna, hogy ez ennyire jó lehet. Nekem is eszembe jut egy néző, aki azt mondta, hogy a műszakira jár és direkt a Schrödinger-téma miatt jött el a darabra – ami lehet, hogy sokakat éppen elijeszt, de sokakat foglalkoztat is a gondolatkísérlet: hogy amíg nem nézem meg, addig nincs is… és inkább nem megyek el orvoshoz, mert addig sem derül ki, hogy rákom van… vagy olyan mindennapi dilemmák is ide tartoznak, mint például a halogatás. Amíg nem csinálom, addig nem derül ki, hogy jó vagyok-e valamiben vagy sem, nem vallok kudarcot, és tovább dédelgethetek egy illúziót, stb. Ezt a nézőt eredetileg a kísérlet elméleti oldala érdekelte, de olvasta, hogy inkább a kapcsolati oldalról szól az előadás, és végül nagyon tetszett neki, ahogy ez megjelent.
CE: Mindenki tud valamelyik karakterhez vagy motivációhoz kapcsolódni, de vannak nézők, akik nem a szereplőkhöz, hanem pillanatokhoz kötődnek, arra van érzékenységük. Ez egy nagyon tiszta tér a szemlélődésre, azonosulásra, vagy ellenszenvre. És az idő úgy dolgozik a darabban, hogy mikor már elfogadnád, hogy hogyan érzel egy-egy helyzet figurái felé, észrevétlen átalakul, és elkezdesz érezni egy a korábbival ellentéteset. Zaj nélküli tér, nagyon lehet figyelni. Minden ami történik, az olyan, mint a csendbe belehasító karcolás.
Az eszközeitek nagyjából állandóak. Van valami, amitől a Schrödinger más, vagy éppen ez a kísérleti szituáció, az elméleti tisztaság az? A színpadon közös bohóckodás zajlik, elemi tapasztalatok jelennek meg, csoportdinamika, egymás figyelgetése és követése, tipikus reakciók modellezése. Mi volt ebben a munkában az újdonság?
CE: Érdekes volt megtapasztalni, hogy kialakult egy olyan eszköztár, ami átadható olyan táncosoknak is, akik nem vettek részt ebben a körülbelül 10 éves folyamatban. Egy olyan mozgásnyelv, aminek a sajátosságai megfogalmazásra kényszerülnek, hiszen a különböző táncosokból ebben a világban kommunikáló közösség lesz. Azt is érzem, hogy ez a verbalizálás, mint egyfajta megfejtés is hozta azt, hogy ez a darab ennyire tiszta. Nagyon ki van söpörve.
BA: Igen, nagyon tiszta és nem annyira sűrű, mint a korábbi közös munkáink vagy munkáitok. Levegősebb a tér és a mozgás is.
Mennyire befolyásol benneteket a köztetek lévő kapcsolat? Bevisztek a munkába külső elemeket vagy szempontokat?
BA: Teljes emberként vagyunk jelen. Az biztos, hogy a test nyelve nagyon más, mint a kávézóban beszélgetni, így ezek a viszonyok közöttünk más arcukat mutatják a próbateremben.
CE: Amikor valamilyen fizikális feladattal dolgozunk, azt is keresem, hogy mi van ezen keresztül bennem, ez mit hív elő belőlem, hogyan kommunikál velem ez a fizikalitás. Van, hogy meg tudnak jelenni saját problematikák, például, hogy mindent akarok, de aztán mindennek az ellenkezőjét is, de van, hogy zsigeri szinten marad ez az áttűnés. Nem tudnám megnevezni, hogy mi vagy ki inspirál. Létrejönnek ismerős helyzetek, amiknek nem tudnám megnevezni a forrását. Ez érdekel: a kapott feladaton keresztül egy kérhetetlen irányba mozdulás, meghaladás, túlnövés, ami engedve van, mert látszik, hogy valami éppen születik.
Számomra még mindig kérdés, hogy hogyan lehet reprodukálni egy mozdulatsort vagy gesztust. Egy zeneműnek van kottája, egy darabnak vagy filmnek szövegkönyve vagy forgatókönyve. Ezt hogyan oldjátok meg, jegyzeteltek?
CE: Hát van egy történelme, élményei, amik – mint minden átélt élmény – mindig kéznél vannak. Haladsz belül a saját folyamatodban, vannak emlékeid a saját mozdulataidról és a hozzájuk tartozó érzéseidről, vagy fordítva, hogy az milyen volt, és az milyen volt, és így lassan beáll.
BA: Nekem a legfontosabb, amihez általában vissza tudok nyúlni, az az, hogy én közben milyen történetben voltam, mi volt a világa annak belül, és ezt kell reprodukálnom magamban. A külső szem abban segít, hogy ez formailag hogy nézett ki kívülről. Közösen vissza kell keresni, hogy hogyan lesz kint és bent hasonló, mint volt. És jegyzetelni, igen.
De mit?
BA: Hogy ki voltam ott, annak mi az érzete, pl. lágyság, keménység, őrültség, öröm – ezek tulajdonképpen csak szavak erről az élményről.
CE: Én a Fülöp Lászlós munkafolyamatainkban nem írok, nincs arra vágyam, hogy írásban rögzítsek bármit.
Az is érdekes, hogy mi függ a nézőtől.
BA: A nézővel együtt működik a rendszer. Nekem például a szóló jelenetemben nagy felüdülés volt, hogy az előadáson a nézőknek ordíthattam és végre nem csak a tükörnek. Visszacsapódott róluk, és az egész értelmet nyert.
CE: Minden este más a közönség összetétele. Közöttük és közöttünk is nagyon érezhető, eleven kapcsolat van.
Milyen volt a ti első találkozásotok a kortárs tánccal?
BA: Relatív, hogy mit nevezek kortárs táncnak. Mondjuk, ha gyerekkoromban a szobámban táncot kreáltam a barátnőmmel, akkor az kortárs tánc? Egyébként én úgy kerültem ezzel kapcsolatba, hogy 17 éves voltam és nagyon tetszett egy fiú, akiről megtudtam, hogy a Murányi Zsófi táncórájára jár a Trafóba. Elhatároztam, hogy én is elmegyek, és akkor, ott éreztem először, hogy a tánc és az, amilyen én vagyok, az ebben a térben összekapcsolódhat és értelmet nyerhet. Addig nekem a tánc és a világ többi dolgai külön voltak.
CE: A Csipkerózsika alvó jelenete, mikor a fiú táncol az ágyánál, a Traviata, amikor a haldokló nő énekel, a Vörös Malomban Mima, Für Anikó komplex hideg jelenléte, és a szegedi kortárs balett Carmenje a várban. De nem gondoltam, hogy felnőttként „színpadon” fogok dolgozni. Aztán amikor az esélytelenek nyugalmával mégis elmentem a felvételire, akkor azt éreztem, hogy ez egy otthon, egy hazatalálás. Semmit sem tudtam, de azt éreztem, hogy én ezt ismerem, ez egy birodalom, amit én tudok.
Ezzel a nagyon intenzív testtudattal és tapasztalattal egy kicsit pszichológusnak is kell lennetek?
BA: Én színpadi embert nem tudok elképzelni erős, összetett önismeret nélkül, ami folyamatos munka, nem olyan, hogy húsz és huszonöt között kipipálod.
CE: Bár ez nem feltétel, akikkel dolgozom, azokkal az igény az újraértelmezésre teljesen természetes. A Kortárstánc Főiskolán van egy mentor rendszer, amiben választhatsz valakit, aki segít, ha elakadsz, de amúgy a magad reflektív útját járod. Minden évben lennie kell egy nagy füzetednek, ami nem vonalas, nem kockás, nem szab keretet a lejegyzendő gondolataidnak, és azon túl, hogy tánctechnikai dolgokat, órákat, gyakorlatokat írsz bele, nekem nagyon fontos helyszíne volt, hogy találkozhassak a saját koherenciámmal. Itt írásos vagy rajzos formában absztrahálódik, hogy mi történik velem 4 éven keresztül. Ez a füzet nincs tantárgyakra bontva, hanem egy nagy tér, ahová ezek az élmények, tudások mind befolynak.
BA: Táncfüzetnek hívják, mindenki másképp használja, de használni kell.
CE: Például egy autogén tréning után ebbe rajzoltad vagy írtad le, hogy hol, mit éreztél a testeden, amire nem könnyű reflektív és pontos formát találni. Emlékszem, arról is beszéltünk anatómia órán, hogy milyen fontos, hogy egy orvosnak hogyan kommunikálsz a testedről, érzeteidről, panaszodról, hiszen a gyógyításhoz nagyon rád van hagyatkozva. A tanuláshoz én is kellek, ez teljesen egyértelművé tette a felelősségemet. Ez olyan alap dolgot tanított, ami mindenkinek az életében fontos, nem csak azéban, aki táncosnak készül. Nekem menedék, a mai napig megvan. Van ennek egy nagyon fontos integráló szerepe, hogy az én történetem, megélésem van ebben a könyvben. Ez egy origó vagy tükör volt a saját folyamatomban.
Ez a nagyon intenzív egymásra irányulás a közös munkában mindenféle érzelmi következményekkel is jár. Nem nehéz az, hogy ennyire erősen bejön egy másik ember? A Sóvirág előadásra is gondolok Fahidi Évával.
BA: De érdekes, hogy ezt mondod, hogy nehéz, hogy bejön a másik ember! Én is látom az embereken, hogy sokaknál így van, de magam pont fordítva élem meg. Annyira szeretném, ha mi emberek mindig ilyen közelségben és nyitottságban tudnánk egymással létezni. Nekem az a nehéz, ha másnak nagyon máshol vannak a határai, de ezt persze muszáj tiszteletben tartani.
CE: Én nagyon hálás vagyok emiatt az intenzitás miatt az összes kapcsolatomért. A Fahidi Évával való kapcsolatomban az a különleges, hogy ilyen rövid idő alatt ritkán kapsz meg ennyire valakit. Persze, nem véletlenül. Megterhelő volt ilyen gyorsan ennyire belelépni valaki életébe. – Én sose iszom sört, de az egyik próba után beültem a Kisüzembe és bőgve megittam egy hatalmas korsóval. – Nagyon hálás vagyok ezért a találkozásért, máskor öt-nyolc évbe telik, hogy egy ilyen kapcsolat kialakuljon.
