Bizonyára mindenki gyermekkorában akad egy nagybácsi, keresztapa, vagy másféle rokon, aki ünnepekkor lapos, idétlen viccekkel kergette őrületbe a család gyerekeit, azt gondolva magáról, hogy ő a legszellemesebb fickó az egész kerek világon. – [Böszörményi Gyula egypercesei]
A szerencsétlen ifjú törp, akinek semmi dolga nem volt Aleph elátkozott városának temetőjében, valahogy mégis ott maradt éjszakára. Társait sehol nem találta, s miközben a csodás faragású – mind ősi törp munka volt! – sírköveket nézegette, besötétedett. Az árnyak hosszúra nyúltak, elfeketedtek, és a bokrokat, fákat kísérteties szél borzolta, ezért az ifjú törp majd meghalt a rettegéstől. Végre aztán, hosszú téblábolás után megpillantott egy férfit a sötét sírhalmok között, és fürge léptekkel utána sietett.
– Veled tarthatok? – kérdezte reménykedve. A férfi, ki földig érő, fehér poncsót viselt, csodálkozva pillantott rá, majd egykedvűen megvonta a vállát. Így tehát együtt bolyongtak tovább a temetőben, melynek fekete talajából könnyű párák lengtek felfelé a teliholdas éjben, elhomályosítva a kiszáradt ősfél ágain ücsörgő baglyokat.
Az ifjú törp, aki társra lelve már kevésbé félt, sokáig hallgatott, ám végül nem bírt tovább szótlan maradni.
– Mondd, te nem félsz? – fordult a csendesen tébláboló férfihez, aki erre hosszú sóhajt hallatott, majd a törpre nézve síri hangon csak ennyit felelt:
– Én is féltem, amíg éltem…
Az ifjú törp a következő pillanatban felemelte széles övéről leakasztott csatakalapácsát, s szó nélkül, egyetlen csapással agyonütötte a férfit. Miután bevégezte iszonyú tettét, a holttest fölött állva megvetően csóválta szakállas fejét, s fonott bajsza alatt ezt mormogta:
– Utálom, ha valaki idejétmúlt viccekkel próbál jópofizni.
{jcomments on}