Ma este 6-kor mutatják be a Nyitott Műhelyben Mohai V. Lajos Stációk című könyvét, amelyben Kelecsényi László íróval készült beszélgetéseit rögzítették. Itt beleolvashatsz a beszélgetésbe.
Mohai V. Lajos beszélgetés-sorozata Kelecsényi Lászlóval
(Részlet a márciusban megjelenő Stációk című kötetből)
KL Azt hittem végeztünk. Mit akarsz még tőlem?
MVL Nem olyan egyszerű abbahagyni. Maradtak lépcsőházi gondolataim.
Lépcsőházi kérdéseid.
Tudod, hogy mindig azok a legjobbak.
Akkor halljuk.
Ha újrakezdenéd?
Mit?
Kosztolányinak van egy remek novellája. Mit egy, mindegyik az. De most a Vendégre gondolok.
Ahol Esti Kornélnak megjelenik egy rémes kis alak?
Rémes? Nem tudom. Mindenesetre felkínálja Estinek, hogy kezdje újra.
Mire Esti valami olyasmit válaszol, hogy megint iskolába járni, szerelmi csalódást átélni, fogat húzatni?
Szóval, újrakezdenéd? Pontosabban mit csinálnál másként, ha valaki ilyen ajánlatot tenne neked?
Gondolkodom.
Nocsak. Elégedetlen vagy az életeddel?
Nem. Zokon vehetné a sors, ha reklamálnék nála. De a fausti pillanat nagyon csábító.
Bocsáss meg, nem fausti, hanem mefisztói.
De te nem vagy az ördög. Vagy igen? Meg tudsz fiatalítani?
Erre megy ki a játék? Szeretnél újra ifjú lenni?
Te mondtad. Az igazi kérdés persze az, hogy ha visszamehetnék bizonyos helyzetekbe, életrajzi csomópontokba, elágazásokba, akkor ugyanúgy gyanútlanul, későbbi tudásom nélkül kellene/lehetne döntenem, avagy a mai tudásommal, emlékeimmel választhatnék más tetteket. Mi az ajánlatod, ördögöm?
Én semmit se ajánlok, csak kérdezlek.
A válaszom: nem. Nem azért, amit Desiré mond abban a remek kis novellában, hogy a nagy feladat a meghalás. Ezzel nem foglalkozom, ez nem érdekel. De elvennének tőlem valamit, ami a kincsem, amik a kincseim: a múltam. S mi lenne, ha az a másik ember, akivel egyszer összejöttem, éppen nem lenne ott, ahol találkoztunk, mert neki is kifordították, visszacsinálták a sorsmenetét.
Tehát minden jól van úgy, ahogy van?
Ezt nem mondanám. Semmi sincs egészen jól. De van VALAMI. És ezt a valamit nem engedem el. Érted?
Mindenáron jól akarod érezni magad?
Süt a nap, még tart a nyár, gyönyörű ősz várható. Sikerülnek a terveim, ez a könyv is, amit te akartál, lám, elkészül, jövőre, 2017-ben meg fog jelenni. Vannak jó és hűséges olvasóim, akik becsülnek. Új barátaim lettek hirtelen, szinte a semmiből, persze ehhez én is kellettem, hogy más legyek, nyitottabb legyek, felszabadultabb legyek, jobban figyeljek az emberekre, könnyedébben tudjak kapcsolatot teremteni velük, szeretni őket…
Szerelmesnek lenni? Bocs, hogy belepofázok a monológodba.
A szerelem, igen, az mindenképp kell. Egy idézet kong a fejemben, fogalmam sincs, ki mondta, ki írta, hogy miben olvasható…
Mondjad…
A világban való jelenlét természetes gyümölcse a szerelem… Ezt talán a google sem adja ki, mert aki írta, nincs benne semmilyen kánonban.
Várjál, bepötyögöm…
Kíváncsi vagyok az eredményre. Addig fölteszek egy újabb kávét.
Jó lesz.
Cukorral és tejjel kéred, ugye?
Naná… És megvan.
Kicsoda?
Mandiargues. André Pieyre de Mandiargues.
Akkor A legkülső körön, kedves regényem.
Eredeti címe La marge.
Azaz A margón. Film is forgott belőle, szegény Sylvia Kristellel. De helyben vagyunk, azaz a margón.
Szép gondolat. És pontos az idézeted.
Talán a memóriám az egyetlen kincsem.
Ne szórakozz velem!
Most, hogy megtaláltad, levehetném a polcról. Kikeresni a mondat helyét.
Inkább hozd a kávét.
Mit akarsz még kérdezni?
Ki vagy te?
Ez épp most jut eszedbe?
Mikor máskor, ha nem a legeslegvégén. Segítek, jó?
Kérlek is rá.
Esztéta?
Sértegetsz?
Papírod van róla.
Nem tagadom. De nem szeretem ezt a titulust, nemcsak azért, mert olyasvalakik kérkednek vele, akiknek minden szava ellentétes az esztéta-léttel, hanem mert az emberek, az olvasók nem kedvelik ezt az állatfajtát. Erre szerencsére idejében ráébredtem.
Tanár?
Igen. Évek óta, szinte folyamatosan tanítok különféle egyetemeken, főiskolákon.
Szerkesztő?
Voltam az is, de már csak magamat szerkesztem.
Melyik szerkesztői munkádra vagy a legbüszkébb?
Szerelmünk, Szigliget.
Újságíró?
Hírlapíró, igen.
Az jobb?
Naná, olyan Krúdysan hangzik.
Akkor Krúdy-kutató?
Ja, bő huszonöt év az életemből, csak úgy, en passant.
Jó, hogy használod ezt a kifejezést. Sakkozó?
Leszoktam, de az is voltam, kétségtelen.
Zenebolond?
Vagyok is. Csak picit átszoktam, a komolyról a könnyűre, de ez így hülyeség. Neked nem kell ecsetelni, mit ír Kosztolányi erről.
Mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek.
Hát én nem kedvelem a medvéket.
Apropó, milyen állatokat kedvelsz?
Majdnem húsz évig élt velünk egy cica. Az utcán találtuk egészen apró korában. Több munkámba beleírtam. Morcinak hívtuk. Előbb volt macskánk, mint gyerekünk. Sokat tanultam tőle. Szeretetet. Hűséget. Kedvességet. Játékosságot.
Olyan lelkesen beszélsz róla, mintha az egyik műved volna.
Az is. Amikor elment, megsirattuk. Azóta se lett újabb macska a családban.
Mióta tartod csakis írónak magadat?
Erre nem lehet válaszolni.
Dehogyisnem. Négyszemközt vagyunk. Kezdjük a legkönnyebbel. Írtál-e verset?
Írtam. Privátot, szerelmes verset.
Tetszett a címzettnek?
Rég volt, már nem tudom.
Novelláid?
Nehéz eset. Kosztolányi után?
De írtál.
Vacakokat. Vagyis nem túl jókat. Egy ugrik be hirtelen, Valódi borjúboksz a címe, a Vigília folyóiratban jelent meg. Az elmegy.
Oda is írtál?
Krúdy is mindenfelé publikált.
Miről szól?
A novella hőse vesz egy új cipőt, amely nagyon szorítja, s csak akkor enyhül a kínja, mikor kimegy a temetőbe, öngyilkos szerelme sírjához.
Megélted?
Bizony.
Szereted az abszurdot?
Ez nem abszurd, legfeljebb groteszk. Különben imádom Örkényt, az egyperceseket.
Mondtad már. Regényeid?
Későn írtam az elsőt, a Mozibolondokat, és inkább novellaciklus lett, mert össze-vissza készült, más munkáktól lopott időben. De meglett. Én meg talán profi lettem közben. Remélem.
Forgatókönyvírás?
Megvolt. Gyártottam pár filmnovellát, irodalmi forgatókönyvet. Kifizették, de film nem lett egyikből sem.
Egy adattárban úgy szerepelsz, mint a Megáll az idő forgatókönyvírója.
Ez tévedés, de hízelgő. A szcenarista valójában Bereményi Géza.
Rendezés?
Ez is megvolt, a Tolnay-színdarab, és talán lesz is még.
Akkor mi hiányzik?
Csúnyát mondok: a brand. Az nincs meg.
Komolyan mondod?
A legkomolyabban. De erről nem akarok bővebben beszélni, mert neveket is kellene mondanom, s akkor az úgy jönne ki, hogy neki megvan a brandje, nekem miért nincs. Emlékszem, egyszer a Lehel téri piacon dedikáltunk négyen a karácsonyi vásárban. Egy megmaradt példányt a Mozibolondokból odaadtam a hazai posztmodern állítólagos dobogós helyezettjének. Úgy nézte, mintha egy darab fekáliát nyomtam volna a kezébe.
Biztos vagy ebben?
Értek valamicskét a gesztikus kommunikációhoz.
Mégis, mit nem tettél meg a „márkád” érdekében.
Nem ültem állatkerti ketrecbe, lehet, hogy ez hiba. Nem égettem zászlót, csak kiléptem miatta az Írószövetségből. Ez nem volt hiba. Sőt.
De ezek irodalmon kívüli tettek.
Úgy van, de ezzel lehet elvinni a show-t.
Komolyan mondod, hogy ez a vágyad? Hogy ilyesmi hiányzik az életedből?
Most már nem lesz meg.
Márai mondja valahol, hogy háromféle embertípus létezik. Van az ulyssesi, a jézusi és a fausti – a többi adóalany. Melyiknek tartod magad?
Mit képzelsz? Hogy adóalanynak vallom magam? Sokáig a fausti voltam. Most azonban az ulyssesiben járok.
Vár rád Pénelopé, úgy gondolod?
Valószínűleg, de ugyanakkor Nauszika is.
