Centrál színház, Mark Haddon – Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában, Rendezte: Puskás Tamás
Az elvárások szinte sosem találkoznak. Sikeres irodalmi művek esetében alig lehet olyan film vagy színházi feldolgozást találni, amelyik ne okozna csalódást az igazi rajongóknak (kivételek vannak, és egy viszonylag kis elemszámú halmazt alkotnak). Ezzel az előítélettel szinte természetes, hogy szorongva indultam a Centrál Színház A kutya különös esete az éjszakában című előadására. Szorongva, és Mark Haddon azonos című kötetét szorongatva. Metrón néhány kedvenc részt újraolvasva.
Mert én egy komoly rajongó vagyok.
A regény nem véletlenül nyerte meg a Whitebread Az év könyve-díját. Nem véletlenül kapott elragadtatott kritikákat. Mert azon kívül, hogy egy briliáns történet, akár szakirodalomnak is elfogadható, ha az Asperger-szindrómás gyerekek világlátását, személyiségét és „különleges igényeit” akarjuk megismerni. Szikár, csontvázzá csupaszított nyelvezetével, matematikai kifejezésnek is helytálló, időnként túlzóan logikus mondatszerkezeteivel nem elhiteti az olvasóval, hogy egy autisztikus fiatalember gondolataiba enged bepillantani, hanem nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerző maga is érintett, bizonyos szinten.
Valamelyest mindenki autista.
Ráadásul komoly averzióim vannak a bármilyen szempontból sérült emberek életét bemutató művekkel kapcsolatban. Olyan könnyű ebben a témában erre-arra félrecsúszni. A társadalom sztereotípiái, még akkor is, ha éppen jóindulatú és pozitív sztereotípiák, az őkisugyanolyanemberek-féle buksisimogatós fajtákból valók, a végletekig fel tudnak háborítani. Éppen azért, mert van némi közöm a sérült emberekhez, személyes tapasztalatként éltem meg nem egyszer, hogy az álszent pozitív diszkrimináció legalább annyira – ha nem jobban – felháborítja a fogyatékkal élőket, mint a hagyományos, a negatív.
Félelmeim a tökéletesen semmitmondó színlap hatására sem csillapodtak. A nézőtérre menet nyomták a kezünkbe, nagyjából ugyanaz, mint amivel tele van plakátolva a város. A főszereplőt, Christophert alakító Kovács Krisztián pirosban, a felnőttek monokróm szürkésfeketével nyomva, stilizált-rajzolt atommodell és szív… úristen, mi lesz ebből.
Nagyjából három perc, ennyi időre volt szüksége elsősorban a zseniális főszereplőnek, másodsorban az összes többi, színdarabokhoz nélkülözhetetlen dolognak (díszlet, dialógok, jelmezek és mellékszereplők), hogy minden averziómat tökéletesen elsöpörje. Ennyi kellett, hogy a nem éppen rövid, de egy felvonásban játszott (játszható) darab fennmaradó részét tágra nyílt, néha könnyes szemmel, izgalomtól ökölbe szorult kézzel nézzem végig.
Annak ellenére, hogy a regényből álmomból keltve is könnyedén idézek, a cselekmény maga tehát nem nagyon tartogatott fordulatokat.
Akár azt is mondhatnám, hogy Kovács Krisztián viszi el a hátán a darabot. Olyan pontosan játssza az Aspergeres kamaszt, hogy bármelyik Aspergeres kamasz megirigyelhetné. Lefojtott kényszermozdulatok, kitörések, verbális és mozgásos sztereotípiák, minden megvan, még az is, hogy időnként teljesen normális és semmilyen bír lenni Kovács Krisztián Christophere. És ez az igazán nagyszerű az alakításában: bátran használja, de nem játssza túl a kliséket. Egyértelmű, vegytiszta alakítás. (Lengyel Tamás jut eszembe a valamikori Radnóti-beli Kripliből, és ahogy a második lépése után összenéztünk akkor konduktor-kolleganőmmel és diagnosztizáltunk.)
Félelmetes, de a darab pontosan azt tudja hozni, amit a Mark Haddon hozott a könyvben: belülről figyelhetjük meg egy „különleges igényű” gyerek gondolkodásmódját.
De ennek következtében minden más, tényleg minden más szinte háttérbe szorul.
A mellékszerepbe kényszerült Pokorny Lia, Scherer Péter, Borbás Gabi és a többiek korrekt alakítása éppen olyan briliáns, mint Kovács Krisztiáné, de egyszerűen alig látszanak mellette. És ez, egy Haddon-rajongó szemével nézve, teljesen rendben van. Hiszen ez volt az egyetlen útja annak, hogy a belső világába, szokásai és kényszerei közé zárt, de a külvilágot nagyon éles figyelemmel szemmel tartó és állandóan értelmezni kényszerülő kamaszgyermek hiteles lehessen. Bizonyos szempontból tehát áldozatnak is felfoghatjuk szerepüket.
Az egyetlen egyenetlenség, biccenés Christopher tanárnőjének, Siobhannak rendezői szerepértelmezése. Puskás Tamás jó érzékkel hagyta ki az eredeti műből a színdarabhoz felesleges elemeket, de boldogítóan pontosan igazodott a könyv szinte minden lényeges fordulatához, sajnos még akkor is, amikor – mondja ezt egy rajongó, könyvvel szemben elfogult néző – nem feltétlenül kellett volna. Haddon eredetije egy „könyv a könyvben”, a szöveget az első betűtől az utolsóig Christopher írja, Siobhan pedig rendszeresen elolvassa azt. Ez a szöveget olvasva könnyen érthető, de a színpadon még azoknak is félreértésekre ad okot, akik egyébként kívülről tudják a könyvet. A darabban a tanárnőt alakító Szilágyi Csenge időnként átveszi Christopertől a monológokat, belekerül egy-egy szituációba, amiben egyébként nincs dolga, de az, hogy ez miért történik, sem a darab elején, sem közben nincs megvilágítva, így zavart szül. Ráadásul nem jófajta, elgondolkodtató félreértés ez, ami eredményeképpen új megvilágításba kerülhet ez vagy az, inkább olyan kis bosszantó érthetetlenség, amikor a néző csak fintorog, hogy akkor most mi van.
De ez tényleg szinte elhanyagolható, szinte kötelező hiba az egyébként tökéletesen működő darabban. Takács Lilla és Zelenka Nóra egységes, kifejező képi világot teremtettek a díszletekkel és a jelmezekkel, egy-egy utalással bekezdésnyi információt adva némely szereplőről. A díszlet, mely lapozható, mint egy könyv, nyomasztó mellékíz nélkül mutatja a kertvárosi sorház lakásainak felcserélhetőségét.
Ha van színházi adaptáció szempontjából aknaveszélyes terület, A kutya különös esete az éjszakában mindenképpen az.
Lehetett volna erőltetett, érthetetlen, negédes, didaktikus, politikailag korrekt és még sorolhatnám. Vagy szimplán csak el ehetett volna rontani. De Puskás Tamás és csapata minden, egyszerűen minden robbanásveszélyes helyzetet elkerült, átgondolt, megoldott. Sőt. Mindennek ellenére az utolsó percig csak azért voltam végtelenül boldog, hogy nem baltázták el, hogy igazán korrekten megcsinálták, hogy hiteles lett és izgalmas lett és nem szájbarágós… túl sokat nem tettek hozzá a regényhez, de hát az már úgy is zseniális volt, minek görcsölni a fokozással.
És akkor az utolsó másfél perc. Ami nem több, mint a regény utolsó félmondatának kényszeres ismételgetése. Ami pontosan elég ahhoz, hogy még egy egész rétegnyi jelentést pakoljon az eddig sem könnyen emészthető üzenetre. Ami ha lehet, még jobban elgondolkodtat és megkérdőjelez és felkavar, még jobban kizökkenti a nézőt.
Fontos és elképesztően jó előadást hozott létre a Centrál Színház. Egy „különleges igényű” fiú problémáin keresztül egyszerre beszél a felnőtté válás sikertelenségeiről, a normalitásról, a halálról és a hitről. És ezt csak úgy lehetett összehozni, hogy mindenki, aki egyetlen mozdulatot is tett ezért az előadásért, a világosítót, a jegyszedőket és a főszereplőket is beleértve, pontosan tisztában van azzal a triviális ténnyel, hogy a „különleges nevelési igényű” gyerekek pontosan ugyanolyanok, mint a többi.
De nem azért, mert ők normálisak, hanem mert senki sem az. Mindenki máshogy, többé-kevésbé, de autista.
