Az internetről annyit tudtam róla, hogy csellistaként és karmesterként végzett, és a Bach Consort Wien, illetve a Third Coast Baroque formációk vezetője. A bécsi Kammeropernél találkoztunk két próba között, beültünk egy hangulatos (és a művész úr kérésére háttérzenementes) étterembe, és mire észbe kaptam, döbbenetes új világ tárult fel előttem. Hogyan intett be az inkvizíciónak Bach, ki vitte be a tánczenét a templomba, és mi köze van az afrikai rabszolgáknak a rizsporos hajú barokk zeneszerzőkhöz? Ilyesmikről mesélt nekem Rubén Dubrovsky csillogó szemmel, miközben néha ritmusokat dobolt az asztalon. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy krimiolvasó, akinek csak most tűnt fel egy összefüggés, ami pedig végig ott volt az orra előtt…
Az önéletrajzodban olvastam, milyen sokféle gyökerű családból származol.
Buenos Airesben majdnem mindenkinek bevándorlók a szülei vagy a nagyszülei, mert az eredeti lakosság szinte teljesen kihalt. Itt nőtt fel anyám olasz szülők gyermekeként, és az európai klasszikus zene felé fordult: zongorista lett, négy évig még a magyar Zeneakadémián is tanult. Apám pedig lengyel származású, és az argentin vidéken született, ahol nem érvényesültek annyira az európai hatások, viszont sok évszázados hagyománya volt a helyi népzenének. Kicsi koromban én is játszottam ilyesmit, és nagyon élveztem. Aztán jött a pályaválasztás, és anyám nyomdokaiba lépve én is a klasszikus zene felé indultam. Csellista lettem, és a tanulmányaim során Németországba kerültem. Itt ért az a felismerés, amely az egész későbbi pályámat meghatározta.
Mi volt ez?
Minél behatóbban foglalkoztam a barokk zenével, annál többször tűnt fel a kísérteties hasonlóság eközött és az argentin népzene között. Először véletlen összefüggésnek tartottam az egészet, ami biztos csak azért tűnik fel, mert afféle “argentin szemszögből” vizsgálom a zenét. De aztán utánajártam a történelmi kontextusnak, és rájöttem, hogy szó sincs véletlenről. Az Újvilág megismerése és gyarmatosítása nem egyoldalú folyamat volt, amelynek során csakis az európaiak hatottak a helyi lakosságra (bár még ma is erősen tartja magát ez a narratíva), hanem legalább annyit kaptak ők is a dél-amerikai kultúrából. A reneszánsz korábbi világa után szinte berobbantak ezek az újszerű ritmusok, és forradalmian új zene keletkezett, az, amit ma európai barokként ismerünk.
Szóval ez egyfajta európai-amerikai kölcsönhatás?
Ennél azért összetettebb a helyzet. Nem felejthetjük ki ugyanis az afrikai rabszolgákat sem, akik szintén a gyarmatosítás kezdetén kerültek Amerikába. A barokk jellemző ritmusai, például a sarabanda vagy a chacona, alapvetően tőlük származnak: Afrikából Amerikába, majd onnan Európába kerültek. Izgalmas, nem? Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a reneszánsz sem volt száz százalékig európai zene, mert az arab rabszolgakereskedőkön keresztül már jóval korábban is kerültek afrikai rabszolgák Dél-Európába. Tehát jött egy sarabanda-hatás délről, egy másik meg évszázadokkal később nyugatról, de mindkettőnek azonos gyökerei vannak: az afrikai népzene. Itália pedig felszívta az összes ilyen hatást, mint a szivacs.
Mindez azért elég távol áll attól a képtől, amit a legtöbben a barokkhoz társítunk. Rizsporos parókás fejek, elegancia, pátosz…
Éppen azért nehéz kutatni ezt a témát, mert egyoldalúak és hiányosak a források. Általában jellemző erre a korra, hogy írott forrást csak az európaiak hagytak hátra, ezért dominál annyira az ő szemszögük. Csakhogy a régen élt komponistáknak elég volt pont annyit írni, amennyiből a saját kortársaik le tudták játszani a zenét, tehát mi kontextus híján sokszor már nem értjük ezeket a kottákat. Dél-Amerikában pedig még csak le sem írták a népzenét. Annyi szerencsénk van, hogy itt viszont maga a tudás öröklődött generációkon keresztül, és keveset is változott. Ha ma megszólal ez a zene, feltételezhetjük, hogy ötszáz éve is nagyjából így hangozhatott. De hogy Bach vagy Monteverdi művei hogyan szóltak a maguk korában? Na, ez már nehezebb kérdés.
Éppen Monteverdi műveit adjátok majd elő a Müpában.
Monteverdi vitte be a táncot a templomba. Tényleg! Lehet, hogy a szöveg “Magnificat” meg “Gloria”, de ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, valódi tánczenéket találunk. Szegény Monteverdi, hiába írt annyi egyházi zenét, így is meggyűlt a baja az inkvizícióval, mert a fia tiltott könyveket olvasott. Egyébként az inkvizíció a sarabandát is betiltotta, mert az egész testet megmozgató ritmikus zene az ő szemükben istentelenségnek tűnt. Holott ezek Afrikában éppen hogy szakrális zenék, amelyek segítségével transzba eshetünk és kapcsolatba kerülhetünk az istenséggel. Ez a hatás olyan erős, hogy még az inkvizíció sem irthatta ki. Az 1720-as években még érvényben volt a tiltás, Bach mégis sarabandát írt a passiói végére. Így a zene tulajdonképpen visszakerült az eredeti, hittel és szentséggel teli kontextusába.
Máshogy szól a klasszikus zene, ha te játszod vagy vezényeled, mintha egy európai tenné?
Biztosan. Ebben az esetben a nyelvnek, illetve az adott kultúra népzenéjének ritmusa meghatározó, ezeket a hatásokat visszük bele a klasszikus darabokba. Bartók is máshogy szól, ha magyarok játsszák, mintha külföldiek, hiszen csak egy anyanyelvi beszélő hangolódhat rá igazán arra a kontextusra, kultúrára, amelyben ezek a művek születtek. Valószínűleg azért is szerettem mindig ennyire a barokk zenét, mert már nagyon korán megéreztem a hasonlóságát a gyermekkori közegem zenéjével. Ma Bécsben élek, a klasszikus zene fővárosában, ahol szerencsére tárt karokkal fogadtak, és rengeteg lehetőséget kapok. Sokféle munkában veszek részt, de a Bach Consort Wien a legnagyobb szenvedélyem. Márpedig ha ilyen szenvedélyt viszünk a játékba, szívből adjuk át a hangok üzenetét és egyenként szólítunk meg vele minden hallgatót, akkor a koncertteremben az efféle “régi zene” is jelen idejűvé válik.
