Szűcs Attila a kozmikus magánnyal szemben is szenvtelen. Látja. A látásnak pedig mindig van egy értelmet és emóciót megelőző rövid intervalluma. Ebben az állapotban látja, ennek az intervallumnak a festője.
(Nádas Péter)
A Szivárványbaleset című, szép kiállítású albumban hatvanhárom kortárs szépíró és Szűcs Attila képeinek találkozásából született szövegeket adott közre a Jelenkor Kiadó. A festővel Kísértetek és kísérletek című kiállításának megnyitója előtt a Ludwig Múzeum kiállító terében, az egyik terem szürke kanapéján beszélgettünk, hátunk mögött a Helyszínelőkkel. Január végéig a kötet képeinek egy része is itt látható, a megnyitó szövegét pedig korábbi cikkünkben olvashatjátok.
Milyen irányból jött a Szivárványbaleset kötetének az ötlete?
Ez egy elég hosszú történet, úgy kezdődött, hogy 1999-ben volt egy kiállítás a „régi” Ludwig Múzeumban, Antológia címmel, amely Gál András felvetésén alapult, aki akkor Kemény István szomszédja volt. Istvánnál akkoriban működött egy irodalmi szalon, András pedig felvetette, hogy az ottani csapat tagjai válogassanak maguknak a fiatal kortárs képzőművészek művei közül, akikkel van valami affinitásuk, és írjanak szövegeket a választott művekhez. Ebből egy nagyon szép kiállítás lett, és én ott, ennek kapcsán ismertem meg Kemény Istvánt, Térey Jánost, Bartis Attilát, Vörös Istvánt és másokat, és onnantól elég rendszeresen eljártam ezekre a csütörtökös szalonokra. Nagyon szórakoztató volt, mert egy teljesen másfajta belterjet képviselt, mint a miénk, a képzőművészeké. Ez a barátság aztán meg is maradt köztünk. És itt jött a képbe Rimár Péter barátom, aki Concorde-os alapkezelő és nagyon nagy irodalombarát, gyűjtő, aki jól ismeri a képzőművészetet is. Ő vetette fel több mint egy évvel ezelőtt, hogy ha úgyis megvannak ezek a barátságok és ismeretségek az írókkal, miért nem hozunk össze egy közös albumot. Nagyon jó ötletnek tartottam, de se pénzem, se energiám, se időm nem volt hozzá, hogy én összeszálazzam ezeket az embereket. Az ő javaslata volt, hogy Bazsányi Sándor esztéta, (Péter gimnáziumi barátja) a szerkesztést kiválóan megoldaná. Sándor valóban boldogan vállalta a szervezést és a szerkesztést, Péter pedig kifizette a szerzőket, így a kiadó, a Jelenkor már egy kész kéziratot kaphatott.
Új ismeretségek is születtek a könyv kapcsán?
Igen több is, például Centauri elsők között jött fel a műtermembe beszélgetni.
Nagyon változatos megközelítésekkel és műfaji sokféleséggel találkozunk a kötetben, a klasszikus képleírástól a belelátott és végigjátszott történetekig. Mindenki más irányból közelíti meg a választott képet és másképp vetíti magára az élményt, sokan történetet látnak bele vagy fejtenek ki a képből, de van, aki dialógust vagy komplett esszét ír hozzá, mögé vagy róla, ilyen Nádas Péter fantasztikus ágyas tanulmánya a gyönyörű, derengő ágyas képeidhez. Ez fordítva is működik? Ezek a képek intenzív érzelmeket, állapotokat, érzeteket hordoznak. Vannak mögöttük saját történetek?
Irodalmi értelemben nincsenek, mert attól függetlenül, hogy többnyire van ezeknek a képeknek egy irodalmi narratívájuk, én elsősorban mindig a festés folyamatával vagyok elfoglalva, nekem az a saját narratívám. Vagy ha mégis volna saját történet, a festői munkának része ennek az eltávolítása is. Azt szoktam mondani, hogy a festészet interaktív műfaj és nem szeretném megkötni a néző gondolkodását ebben a játékban. Még címadásban is nagyon óvatos vagyok, inkább nagyon egyszerű, leíró és tárgyias címeket adok, hogy ez ne vigye félre a szabad asszociációk körét. Ez a könyv többek között, ha másra nem, arra is jó volt, hogy kiderüljön, hogy hála istennek ahányan vagyunk, annyiféle megközelítést tudunk adni egy-egy festménynek. Némelyik értelmezése egészen meglepő, de ez is érvényes lehet, attól függetlenül, hogy nekem sose jutott volna eszembe.
Volt olyan interpretáció, ami kifejezetten meglepett?
Igen, de nagyon nehéz kiemelni ilyet, mert a legtöbb esetben ezek revelatív felismerések, hogy nahát, ehhez a képhez így is hozzá lehet állni. Felszabadító, jó szövegek születtek, külön élmény volt, hogy a maguk lábán is megállnak, többnyire nem a képeket illusztráló értelmező szövegek, hanem saját alanyi jogukon is léteznek, így egy irodalmi szöveggyűjtemény lett belőlük, Antológia: magamban ezt a kötetet is így hívom.
Bán Zoltán András, akinek a képe itt van a hátunk mögötti falon, például egy sokrétű horror történetet, egy ötszólamú kánont írt a Félkörben álló rendőrök képhez, Helyszínelők címmel. Hátborzongató szöveg, kőkemény társadalmi vonatkozásokkal és súlyos kollektív tapasztalattal.
Egyetértek. Azt gondolnám, hogy egy-egy képben nincs konkrét történet, vagy nem ilyen explicit módon, de az értelmezésekben látjuk, hogy valakinek nagyon is van hozzá fűződő elbeszélése. Bartis Attila például a Hitler a kutyája nélkül című képet választotta, rendkívül személyes élményben oldotta fel, Térey János három szöveget is írt, nagyon szép, cizellált világot teremtett. Külön örültem Kemény István szövegének, ő már egyszer exponálta magát a játszóterek kapcsán, de itt a Baleset fehér golyóval című képről írt egy megrázó erejű és filozofikus mélységű verset. A sort folytathatnám estig.
Ez a Helyszínelők vitája egy Szűcs Attila képről, ahol Lucifer és Ádám – már megint helyszínelők –, magáról a képről beszélgetnek.
Nagyon okos. Nagyon okos, közben ironikus és sodró szöveg.
Te hogy veszed hasznát az okosságnak a művészetedben? A képeidet nézve mintha nagyon tudnád mit csinálsz.
Legalábbis szeretném tudni. Esterházyval szólva, amit lehet tudni, azt tudjuk, de amit nem, azt nem tudjuk. Szeretek minden egyes képemmel eljutni oda, ahol már elvesztem a fonalat.
Egyenes vonalú egyenletesnek mondható a pályád, vagy vannak benne cikkcakkok?
Amit csinálok, abba nagyon sok minden belefér és eléggé széttartó és heterogén, attól függetlenül, hogy aki ezt a kiállítást megnézi, rá fog csodálkozni, hogy húsz évvel ezelőtt is voltak pont olyan megoldások, mint napjainkban. De jellemzően a 2000-es években egy pontra fókuszáltabb, lassúbb tempójú festészetet csináltam, ami mára fölgyorsult, az anyaghasználat is szabadabbá vált, föltételezhetően, mert én magam is oldottabb lettem. Próbálok még szabadabban festeni.
És rengeteget dolgozol. Soha nincs üresjárat?
(Nevet) Nekem napi élményem a festészet, még az is jobb, ha valami nem sikerül, mint ha semmi nem történik. Jobb, ha a nap végén lekaparom amit festettem, mintha nem csinálok semmit. A kudarcnak is megvan a tapasztalata.
Ez olyan szigorú időbeosztást kíván, mint bizonyos íróknál a penzum?
Nem annyira, de meggyőződésem szerint anélkül, hogy provokálnám az anyagot és saját magamat, nem tud megtörténni semmi. Nem úgy kezdek hozzá, hogy ott van a fejemben a kép, inkább tól-ig tartományban valami határozatlan lehetőség. Ez sokszor csak egy színkombináció vagy egy alak egy bizonyos kompozícióban, ami akár teljesen eltűnik, vagy megváltozik.
Viszont elég nagy biztonsággal jön létre valami, ami erősen illeszkedik a világodba, egyazon sorozat következő eleme.
Ha az ember saját magát kutatja, mindig az alteregóival találkozik. Én inkább alanyi festő vagyok, mert megérintenek a világ történései, de tartózkodom a nagy, deklarált kijelentésektől és meggyőződésem, hogyha a saját magánügyemet elég mélyről és elég hitelesen adom elő, az mindenkihez fog szólni. Hogyan is tudnánk kapcsolatot teremteni más alkotókkal, a világ más tájáról, akiket sohasem láttunk és még azt a társadalmat sem ismerjük, amiben élnek, ha ez nem így lenne. Ez a „kontextusrajongás”, ami most a világban van, azért meglehetős fenntartásokkal és idézőjelesen kezelendő, mert a műalkotás jó esetben megteremti a saját univerzumát. Vagyis, ha önmagában nem áll meg, akkor megette a fene.
A Kisképzőből indultál, aminek akkoriban, a 80-as évek elején (is) volt egy különleges levegője, például illett extremitásban és eredetiségben folyamatosan túlszárnyalni egymást. Mindenki azon törte a fejét, hogy milyen jelekkel mutassa meg a világnak a másmilyenségét és az egyediségét.
Tényleg volt ilyen, erre van is egy történetem. Én miskolci vagyok, onnan kerültem a Kisképzőbe, de a bátyám Miskolcon maradt, és finoman szólva elég nehéz gyerek volt, de sok mindent elnéztek neki a tanárok. Egyszer azért mégiscsak elszakadt a cérna náluk és behívták anyámat, hogy most már tényleg nagy gondok vannak. – Mi a probléma, kérdezte anyánk. – Akkor elmesélték neki, hogy most már tényleg baj van, mert újabban hétvégente rendszeresen látják a Lajost egy kockás nadrágos, nagy búrahajú gyanús fickóval mászkálni, akivel nagyon rossz párost alkotnak. – De hát, az az öccse, mondta erre anyánk. – És ez voltam én.
Sikeres árverést zárt Szűcs Attila festménye Londonban – Mutatjuk a képet!
