Az utolsó pillanatban, a megsemmisüléstől mentették meg a restaurátorok Kohán György (1910-1966) Kossuth-díjas festőművész több alkotását.
A művész halálának ötvenedik évfordulója alkalmából kiállítást és konferenciát rendeztek, továbbá saját forrásból felújítottak 26 festményt és grafikát.
Azokat a képeket válogatták ki, amelyek vagy kivételesen színgazdagnak számítanak a Kohán-életműben, vagy egy későbbi, már kiállított főmű tanulmányának tekinthetőek, esetleg olyan rossz állapotban voltak, hogy szükség volt az azonnali restaurációra.
Gyöpös Viktória festőművész-restaurátor elmondta: három restaurátor és egy képkeretező dolgozott több mint két hónapon keresztül az alkotások megmentésén. Sok új anyag és technika jelent meg a 20. században, a festők szintetikus és zománcfestékeket is elkezdtek használni, de nem ritkán homokkal vagy állati szőrökkel is dolgoztak, emiatt nehéz restaurálni az időben nem annyira régen keletkezett műveket.
Kohán György jellemzően vegyes technikát használt, azaz egyszerre alkalmazta az akvarell, a tempera, az olajkréta, az olajfesték, a színes ceruza, a grafit és a pasztell anyagokat.
A restaurálásra kiválogatott alkotások jelentős részén olyan anyagokat használt egyszerre – például temperát és krétát -, amelyekről utólag kiderült, hogy „nem nagyon férnek meg egymással hosszú távon”, a rétegek elkezdtek leperegni.
Szinte le lehetett volna seperni az egész képet a vászonról.
Vélhetően pénzhiány miatt a festő nem egyszer korábbi alkotására festett rá egy másikat, ráadásul nem használt lakkot, amely megvédte volna a munkákat a portól, a koszolódástól. Gyakran vékony, gyenge vászonra készítette képeit, amelyek elkezdtek gyűrődni, töredezni. Több esetben látszott, hogy a vásznakat utólag kasírozták fel egy farostlemezre, amivel szintén sérülést okoztak. Nem ritkán pótolni kellett kisebb letört, kilyukadt részeket a képeken, amihez meg kellett keresni a legmegfelelőbb anyagot.
A papírképei esetén nem ritkán túl erősen használta a grafitot, amivel „kibolyhozta” a papírt, de volt olyan képe is, ami penészes lett.
Ez eltávolíthatatlan, optikai restaurálással lehetett megoldani a problémát.
A gyulai önkormányzat keresi a lehetőséget, hogy további Kohán-képeket lehessen restaurálni, hogy a 20. századi magyar képzőművészeti örökséget, az alföldi festők és benne Kohán György életművét
megbecsültségben legalább közelíteni lehessen a hasonló kvalitású európai művészeti gyűjteményekhez.
Ibos Éva művészettörténész a Kohán György emlékére rendezett korábbi gyulai konferencián elmondta: a művész, bár egész életében kereste az eszményi nőalakot, festményein nem konkrét nőket, hanem archetípusokat ábrázolt.
Portréi nem egyéni-, hanem sorsportrék voltak.
Az alföldi tanyákat nem stilizálta, a kiegészítő díszítőelemek – mint a szivárvány, a gémeskút, az aranyló naplemente – is eltűntek idővel képeiről, amelyek az 1950-es évektől egyre drámaibbak, egyre sötétebbek lettek. Ennek az az oka a művészettörténész szerint, hogy Kohán György ismerte a tanyákon élők helyzetét, tisztában volt azzal a társadalmi folyamattal, amely 1950 körül a téeszesítésekkel, a kisajátításokkal, a kuláküldözésekkel kezdődött, majd több tanya megsemmisüléséhez vezetett.
Képei ilyen értelemben erkölcsi állásfoglalások voltak.
Ibos Éva szerint Kohán nem egy romantikus, epikus típus volt,
emiatt is tartozik a nehezebben megérthető festők közé.
Kohán György 1910-ben Gyulaváriban született, az Almássy-kastély cselédszárnyában. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár tanítványa volt. Stílusa kettős irányt mutatott: realista stílusban, erőteljes színekkel, súlyos ecsetvonásokkal beszélt az alföldi, paraszti témáról; míg a másik irányt a sokalakos, lírai tárgyú és hangulatú, kubisztikus jellegű viasztempera képei, valamint monumentális freskóterv-grafikái adták. 1933-ban Hódmezővásárhelyre költözött, ahol bekapcsolódott a város művészeti életébe és egyik alapító tagja lett a megalakuló Tornyai Társaságnak. Az 1950-es évek elején kizárták a Képzőművészek Szövetségéből, a „tiltott” kategóriába került, kiállításai szüneteltek. Csak 1965-ben kezdett ismét elfogadottá válni. 1960-ban és 1964-ben Munkácsy-díjjal, 1965-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1966-ban hunyt el.
Végakaratának megfelelően csaknem 700 festményből és több mint 2000 grafikából álló hagyatéka Gyula városát illette. Összegyűjtött művei közül több mint 40 festmény és grafika 1979 óta a Kohán Képtárban tekinthető meg.
