Nagyon nehezen sikerült keresztülverni a poliovakcina, a gyermekbénulás-vakcina itthoni termelését, mert éppen őrületes pénzeket költöttek a száj- és körömfájás elleni oltóanyag-termelő intézet felállítására és felszerelésére. Az egészségügyi miniszterhelyettes fia kapott egy négy végtagos bénulásos poliót, és attól a pillanattól kezdve rohamlépésben indult meg a poliovakcina-termelés támogatása.
– Koch Sándor virológus professzor kor- és kórtörténeti emlékeiből
A legtöbben – szerencsére – csak hallomásból és a tanulmányaikból tudják, hogy Magyarországon az 1950-es években legalább 20 ezer gyerek betegedett meg járványos gyermekbénulásban (poliomyelitisben), de élnek köztünk olyan emberek is, akik áldozatául estek a kor rettegett fertőzésének.
- Az ötvenes évek végétől bevezetett védőoltási programokkal sikerült megfékezni a járványokat. A világon 1988-ban még 350 ezer eset fordult elő, 2008-ban már csak 1659 esetet jelentettek, főként Ázsiából és Afrikából. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) regionális bizottsága 2002. június 21-én hivatalosan elismerte Európa polio-mentességét, és célul tűzte ki azt, hogy Földünkről a fekete himlő után, globális védőoltási program segítségével ez a betegség is teljesen eltűnjön. Magyarországon az első jelentős gyermekbénulás-járvány 1931-ben fordult elő, de a járványügyi helyzet 1950-1959 között vált igazán súlyossá. A Sabin-féle élő gyermekbénulás elleni védőoltást 1958-tól 1991-ig alkalmazták Magyarországon. Országosan — miután kötelezővé tették és a legtöbb gyereket be is oltották a Salk vakcinával — 1959-ben nálunk vezették be a világon elsőként az általában kockacukorral beadott Sabin-cseppeket.
Arról, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti szembeszökő különbség ellenére a poliovírus nem (sem) áll meg az ország határainál, és a betegségek elkerüléséhez, illetve gyógyításához nem (sem) elegendőek pártunk és kormányunk lózungjai, látszatintézkedései, igen nehezen lehetett meggyőzni a döntéshozókat. A gyermekbénulás elleni vakcina hazai gyártása például csak akkor indulhatott meg, amikor az egészségügyi miniszter helyettesének fia elkapta a vírusfertőzést, és mind a négy végtagja megbénult.
,,A kormány hangzatos jelszavaival és ígérgetéseivel ellentétben az ország közegészségügye, gyógyszerellátása és orvosképzése siralmas állapotban volt. Elhanyagolták az egészségügyi ellátást, törvénytelenségeket követtek el neves orvosok ellen, visszaélések történtek a kutatásokkal kapcsolatban, a szűk látókörű, ostoba és elfogult importpolitika pedig lehetetlenné tette a modern nyugati gyógyszerek behozatalát. Ugyanakkor elitkórházakat hoztak létre, amelyeknek mindennemű szükségletét kielégítették, míg sok más kórház − köztük az egyetemi klinikák is − ellátásban és műszerben hiányt szenvedtek” – olvasható a mult-kor.hu-n Kocsis Piroska tollából.
Koch Sándor (1925−2009) Magyar Örökség díjas virológus professzor a Természet Világa 130. évfolyamának 2. számában, 1999-ben így írt a józan észtől és emberségtől messze elrugaszkodott, abszurd pártállami időkről:
1953-ban egyszer csak a Humán Oltóanyag-termelő és Kutató Intézet Kiütéses Tífusz Vakcina Osztályának élén találtam magam (29 évesen) mint osztályvezető. Ez volt életem legmagasabb beosztása. Jó beosztás volt, mert a kiütéses tífusztól úgy félt mindenki, mint az ördög a tömjénfüsttől (hiszen randa egy betegség), és így nyugodtan hagytak dolgozni. Minden főelvtárs nagy ívben elkerülte az osztályt. Bajom azért így is akadt. Pazarlásomat fékezni akarván egy központi főelvtársnő leszólt a központból, hogy sok a 100 egérre a heti 15 kg tőzeg. ,,Hát nem eszi azt meg ennyi egér egy hét alatt, Kokk elvtárs”. ,,Nem is – volt a tiszteletteljes válaszom –, ugyanis csókolom tisztelettel, mindössze szarik beléje a ketrecéből az állatházban”. Nem csípte a választ, pedig igaz volt, mi több, szakszerű. Pártolta volna viszont a dolgozók testedzését az ebédszünetben. ,,Találjon ki nekik valamit, Kokk elvtárs!” Az első ajánlatom két pózna volt egy hálóval, hadd röplabdázzon a dolgozó. Arra nincs pénz! Akkor legyen csak egy pózna kosárral, hadd kosarazzon a dolgozó! Az is drága! Megvan! Sakkozzon mindenki magával fejben! Ez olcsó, oszt mégiscsak sport! Ezt sem pártolta, pedig igencsak “pártos” egy elvtársnő volt, sőt kezdett gyanakodni, hogy nem igazán veszem komolyan a hasznos tanácsait. Pedig nagy ember volt, 1962-ben a párizsi magyar nagykövet nejeként működött! No ez is elmúlt, de valahogy ebben a negyedévben sem lett prémiumom.
Közben megreformáltuk a nem liofilezhető Cox-féle kiütésestífusz-vakcinát úgy, hogy a rengeteg tojássárga eredetű lipidet szén-tetrakloriddal ,,kiráztuk” az anyagból, majd liofileztük. Ezzel tisztább, hatékonyabb és gyakorlatilag korlátlanul tárolható vakcinát nyertünk. Az igazgató elvtárs úgy látta, ebből csinálhatnánk egy közös szabadalmat. De ezt a közös dolgot sehogy sem értettem, s így a szabadalom egy szerényen honorált újítássá lényegült át, viszont lelkes híveim száma eggyel nőtt. Ez is eredmény.
Így lett belőlem 1956 szeptemberében a gyermekbénulás-vakcina ügyében Koppenhágába induló delegáció (3 fő) egyik tagja. Mint mondták, legyen kit felakasztani (mint a rendszer ismert ellenségét), ha valami gikszer talál lenni a dologból. Gikszer lett is, de nem nekem. Úgy hívták, 1956. október 23-a. Engem viszont egyelőre se felkötni, se lecsukni nem lett volna ésszerű, mert ahogy a Kohn bácsi mondta: ,,Akkor ki marad az üzletben?”
A gyermekbénulás elleni Salk-vakcinát (345 ezer adag) már az 1958-59-es év során sikerült előállítanunk, amit a Koppenhágai Stetens Seruminstitut hivatalos nemzetközi ellenőrzése jónak is talált. Az 1959. évi járvány megelőzésére már a hazai vakcinát használtuk. Sajnos az 1. típusú vakcinatörzs hatékonysága nem volt tökéletes, ezért 1830-an megbetegedtek. Ekkor Csumakov javaslatára és Sabinnal egyeztetve, áttértünk az élő, attenuált, ún. Sabin-vakcina termelésére. Sabin személyesen ellenőrizte a gyártást mind műszaki, mind személyi oldaláról. A miniszteri kollégium előtt megelégedését nyilvánította, és hozzájárult az általa kifejlesztett vakcina termeléséhez az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) Polio Laboratóriumában. Csak a számok kedvéért: 1960–62 között 2 millió 300 ezer adag trivalens, 516 ezer adag 1. típusú, 480 ezer adag 2., ill. 3. típusú monovalens és 470 ezer adag 1+3 típusú bivalens vakcina készült, amit fel is használtunk. Hála Csonka Éva, Ruzicska Péter, valamint tízegynéhány asszisztens, laboráns és takarító munkatársam nagyszerű és lelkiismeretes munkájának, ,,a nyakazás ezúttal elmaradt”. (Akit érdekel a hazai gyermekbénulás elleni küzdelem története, annak figyelmébe ajánlom a Hargitai Rezsõ – Kiss Ákosné szerkesztésében, a Literatura Medica Kiadó gondozásában 1994-ben megjelent, ,,A gyermekbénulás elleni küzdelem” című könyvet.)
Istennek hála, ezt a borzalmas betegséget sikerült hazánkból kiirtani sok felelős és tisztességes kutató, gyakorló orvos, ápolónő, asszisztens, laboráns, technikus önzetlen és kemény munkájának eredményeként – írta Koch Sándor virológus professzor a Természet Világában.
Jonas Salk amerikai kutatónak 1953-ban sikerült kifejlesztenie a polio elleni vakcinát. Novemberben kijelentette, hogy személyesen vállalja a felelősséget a védőoltás biztonságáért, és saját magát, valamint a feleségét és három gyermekét fogja először beoltani. Amikor elkészült a vakcina, példátlanul nagy ,,emberkísérlet” kezdődött: 20 ezer orvos és közegészségügyi hivatalnok, 64 ezer iskolai alkalmazott, 22 ezer önkéntes, 200 ezer 745 vakcinával, valamint 201 ezer 229 placebóval (hatóanyagot nem tartalmazó) injekcióval beoltott gyermek, továbbá kontrollcsoportként több mint 1 millió 200 ezer iskolás vett részt benne. 1955-ben már világszerte alkalmazták Salk vakcináját, kivéve nálunk és a szocialista blokk többi országában.
Koch Sándor 2004. január 20-án a Kossuth Rádió Aranyemberek című műsorában Gimes Júlia szerkesztő-riporternek elmondta: nagyon nehezen sikerült keresztülverni a poliovakcina, a gyermekbénulás-vakcina itthoni termelését, mert éppen őrületes pénzeket költöttek a száj- és körömfájás elleni oltóanyag-termelő intézet felállítására és felszerelésére. Az egészségügyi miniszterhelyettes fia kapott egy négy végtagos bénulásos poliót, és attól a pillanattól kezdve rohamlépésben indult meg a poliovakcina-termelés támogatása.
Koch Sándorék a vakcinagyártásról szerzett ismeretekkel akkor érkeztek haza Koppenhágából, amikor magyarok százezrei épp kifelé tartottak; a szovjet haderő már bevonult Magyarországra, hogy a forradalmat leverje. 1957-ben az oltóanyag beszerzése olyannyira elengedhetetlenné vált, hogy nem csupán megtűrték a disszidensek csomagjait is, de az Egészségügyi Minisztérium közleményben tudatta: a külföldön élő családtagok és ismerősök vakcinát tartalmazó csomagjai elsőbbséget élveznek a vámon. A gyermekbénulás elleni közös küzdelem más téren is kioltotta a szokásos ideológiai harcokat. Az Egyesült Államok és a Nyugat e tekintetben hajlandó volt együttműködni az egyébként elítélt Kádár-rezsimmel is. Kádárék a hazai oltóanyag-előállítás megkezdéséig Észak-Amerikából importálták a vakcinát.
A betegek orvosi utókezelését a Rózsadombon, a Heine-Medin Utókezelő Kórházban szinte a semmiből indították el. Az önálló Heine-Medines (ez a gyermekbénulással járó kór hivatalos megnevezése) intézményért akkor már évek óta küzdött Lukács László doktor, akinek végül Nagy Imrénél sikerült kijárnia egy új kórház létesítését. A forradalmi intézmény háborús körülmények között kezdte meg működését: miután a harcokban kilőtték az egyetlen mentőautójukat, a László Kórházból egy mosoda ruháskosaraiban szállították át a gyerekeket.
Azt követően, hogy a tömeges fertőzések megszűnésével alábbhagyott a társadalom figyelme, kevesen törődtek a betegekkel. Amint azt Derera Mihály, a MEOSZ Heine-Medin szekciójának elnöke az Indexnek mondta korábban, leginkább az „aki életben maradt, törődjön magával” elv érvényesült, az egészségfenntartás egyedül a betegekre hárult. Amikor Budakeszin a Szívós Anna vezetésével zajló fejlesztést a hetvenes években egyik napról a másikra megszüntették, évtizedekig nem lehetett megfelelő állapotfenntartó és rehabilitációs kezeléshez jutni.
A mostani orvosképzésben már szinte csak történeti példaként esik szó a vírusos izomsorvadásos betegségről, ennek megfelelően nem igazán ismerik a komplex tünetek kezelését. Pedig a kor előrehaladtával sokaknál súlyos állapotromlás következik be. A Post-Polio Szindróma izom- és ízületi fájdalommal, izomgyengeséggel, keringési rendellenességgel, görcsökkel és komoly fáradékonysággal jár. Sokan újabb életfunkció-kieséseket tapasztalnak az alvási zavaroktól a légzési nehézségekig, az öregedési folyamat pedig drámai gyorsasággal következik be. Ma már a legfiatalabb betegek is 60 év körüliek, a korábban járóképesek közül is egyre többen kényszerülnek kerekesszékbe.
A szakrendelők többsége nincs felkészülve mozgássérültek fogadására. Többek közt a szemészetek és nőgyógyászatok – a hiányzó infrastruktúra miatt – nem tudnak mit kezdeni a kerekesszékes betegekkel. A tüdőszűrő állomások ugyanígy alkalmatlanok, így a nagy többség nem tud részt venni a kötelező szűréseken sem. Nincsenek olyan idősotthonok sem, ahol a Heine-Medin-eseket a speciális problémáikkal együtt fogadni tudnák, de nagy szükség lenne sokkal szélesebb körű célirányos mozgásterápiára, uszodai beemelőkre, akadálymentesített öltözőkre, komplett rehabilitációra és még vagy ezer dologra – írta az Index három éve a Polio Világnapon.
