Mindenre szigorúan rá lett kérdezve, emmi, ammi? Válaszaim alapján pedig bekerült az ejjó, ajjó, enem kategóriába. – Darabos Enikő babablogja
Volt egy olyan, hogy Máté értelmiségi keresztapja Karácsonyra könyvpakkot küldött. Fontosabb darabok: Noé bárkája fürdőkönyvben, illetve A vakond autójának Mórás kiadása. Anya örült, Máté tapogatott. Aztán onnan kezdve fél estén át ázott a fiam a fürdővízben, és mutogatta nekem Noé bácsi szakállát, illetve hogy cica, azaz mekkora jó dolog, hogy Noé nem feledkezett el a macskát is megmenteni az utókornak. A majom és a többiek csak részletkérdés, ahogy láttam. Ja, és közben csatolva megkaptuk Noé miniatűr műanyag bárkáját, amin megtanulhattuk, hogy baaanna (= barna).
Aztán Noé szép lassan kikerült az érdeklődése homlokteréből. Most az a jellemző, hogy kiül a kacsa meg a maci a pohár tetejére és beszélgetnek.
És szerintem ez már színház, hiszen komoly rendezői körültekintést igényel a beszélgetés résztvevőinek megfelelő elhelyezése. Pl. a lila kacsa ne kerüljön zöld pohárra, mert az jobban megy a fehér jegesmedvéhez, aki viszont hülyén néz ki a rózsaszín pohárkán. Na, miután színben és karakterben mindenki a megfelelő helyre került, Máté hasra vágja magát a kádban, és kijelenti, hogy beszé. És akkor elkezdődik valami metafizikai diskurzus, amit sajnos, nem szokott nekem lefordítani, de látható érdeklődéssel figyeli a színészeit. Míg úgy nem dönt, hogy gyorsan át kell szervezni a színt, és én csak másnap reggel veszem észre, hogy a két pohár és a két figura által kínált alternatívák oly mértékben nem elégítették ki újdonság-vágyát, hogy kénytelen volt a kacsát ráültetni a maci fejére, ami viszont a nehézkedési erő fizikájával gazdagíthatta a karakterológia dramaturgiai feladványát.
Kacsa tehát könnyűnek találtatott, és maci fejére helyeztetett. Anya mosolyát másnap csak a csempék és a túlzsúfolt fregoli regisztrálja.
Viszont nem beszéltem még a legfontosabbról – a kisvakond autójáról, igen. Sokáig rajta se volt a toplistán, mivel a Maszat-könyvek olyan tökéletes azonosítási alapot képeznek számára, hogy azt azért meg kellett emészteni. Különösen nagy gondot okozott a képen lógó vécélehúzó, hiszen nem talált hozzá a valós világban megfelelőt. Nekünk ugyanis billenőkaros vécélehúzónk van. Na, most magyarázd el neki, hogy ami ott lóg, miközben Maszat pisil (nem mellékesen kisszékről, vécébe!!!), az az izé a falon az a vécé lehúzója, mert igaz ugyan, hogy nekünk olyan nincs, de.
Szóval a kisvakond. Lassan odajutottunk mi is, ahogy egy kedves barátnőmék, hogy ki se merik hangosan mondani Annak Az Állatnak a nevét, mert azonnal megtapad a gyerek a laptopon. Vavó, vavó. A vavó az vavó. Ott téblábolunk játék ürügyén a gyerekszobába, mikor Máté megérezvén anya végtelen nyitottságát a játékok bármely nemére, betotyogott a vavó-könyvvel. Onnan pedig anya megszívta – jöttek a kulcsok, olajos kannák, akkumulátorok, nyomásmérők, anyák és csavarok, az az izé, aminek olyan fogai… fogaskerekek és egyebek, mindenre szigorúan rá lett kérdezve, emmi, ammi? Válaszaim alapján pedig bekerült az ejjó, ajjó, enem kategóriákba.
Fél kilencre kb. olyan ötször olvastatta el velem A vakond autóját. És nem az, hogy ő közben vonatozgatna, vagy építőkockázna, nem. Összevont szemöldökkel és maximális koncentrációval ellenőrzi, hogy vajon ugyanazokat a neveket társítom-e a képekhez, mint előzőleg. És jóllehet alapvetően sosem olvastam még végig a könyv szövegét, kívülről fújom az egészet. Ha ugyanis érzi, hogy olvasod, megunja. Úgy olvass, ahogy ő, képet. A Maszat-könyvek esetében sokszor már vadi új sztorikat tudnék mondani ugyanazokról a képekről, csakhogy szigorúan ellenőrzi, hogy a mese adott pontján átvonul-e a szomszéd bácsi cicája a frissen hullott havon, és már az előző oldalon elkezdi mondani, hogy bácsibácsi, és akkor tudjuk, hogy jön a cica. Vagyis ment, mert már csak a farka vége látszik a kapuban.
De vissza a vakondhoz. Mielőtt besokalltam volna, eszembe jutott, nagyanyám milyen nyűgös fészkelődéssel adta tudomásomra annak idején, hogy tele van velem a hócipője, és nem szeretné még egyszer felolvasni a kért mesét. És az nekem mennyire fájt. Hogy sajgott.
Úgyhogy olvastam. És még mindig szerencsém volt, ha mással nem, legalább azzal, hogy a mese végén a vakond lefekszik a kulcsával a
kuckójában. Úgyhogy a vavó, vavóra egy idő után mondhattam azt is, hogy már alszik. És akkor láttam a szemén, hogy ja, az más, akkor nem zavarjuk.
És mentünk fürdeni.
{jcomments on}
