Elismerem, kicsi a valószínűsége annak a kedves képnek, amit most dédelgetek: Kosztolányi és Hašek egy franciaországi parkban, valamikor 1920 és ’23 között, a kis Boris Viant sétáltatják. S miközben egymással beszélgetnek, azért a szavaikat mohó figyelemmel követő kisfiúra is odafigyelnek(Vian három éves volt, amikor Hašek meghalt). Sajnos, tudtommal nem volt ilyen. De lehetett volna…
…s ha akkoriban nem is történt meg, azért most, megváltozott körülmények között ez már lehetséges. Lehetséges, mert mindannyian részei annak az (nagybetűs) irodalomnak, mely tovább él a szerző halála után.
A Hašek-Kosztolányi-Vian hármas most a Helikon Zsebkönyveknek köszönhetően került össze, három egymást követő kötetben. Szorosan egymás mellett állnak, egyiküknek sem kellemetlen a másik társasága, és ha figyelünk, akkor nem csak nekünk mesélnek, de egymással is évődnek-polemizálnak. Kosztolányi ráérősen, majd háromszáz oldalnyi terjedelemben Esti Kornélról mesél, s Vian talán itt-ott magára ismer a figurában, aki valójában Kosztolányi alteregója. Hašek rövidebb, sör mellől való történeteket mesél, s a magyar partner kedvééért belesző a történetbe egy kis Balatont, vagy éppen a kassai magyar gyalogezredet, – tekintettel a Patafizikai Társaság egykori első Satrafájára – szóba hozza a Mozgalmas hittanórákat is. Mulattat, gondolkodtat, s nyilván ő is – Kosztolányival együtt – rácsodálkozik a Tajtékos napokra. Vian „későn-születettként” is méltó, sőt irigyelt társa a két idősebbnek, hiszen ő másfajta forradalmak között, másfajta viszonyokra tekintettel írhatott, s a nagy elődöktől akkor is tanult, ha – talán – nevüket sem hallotta soha, nemhogy együtt sétált volna velük egy franciaországi parkban, valamikor 1920 és ’23 között.
- Boris Vian szenzációs szövegeit először olvashatod magyarul!!!
- Svejk leleplezése
- Sharon Stone Kosztolányit szaval
- Sherlock kinyomozza, Sigmund analizálja, Hermann megmutatja
Jó társaság ez, jól vannak ők így, hárman együtt, s ha hozzájuk csapjuk a többeket, akik eddig megtestesültek a Helikon Zsebkönyvekben, akkor olyan összeadásnak lehetünk tanúi, ahol az eredmény sokkal több, mint a tagok összege. Nincsen szó bal meg jobb oldalakról, egymás ellen kijátszható nemzetekről, nyelvekről, korokról vagy vallásokról, nem áll szemben a humor az emelkedettséggel. Ráadásul itt, ebben a társaságban mindenki magyarul mondja a magáért.
A félegyenesként (is) meghatározható sorozatból (kezdőpontja meghatározható, de a vége reméljük, a végtelenbe nyúlik) többféle „asztaltársaság” összeállítható, s ha tényleg akarjuk, akkor az írások és gondolatok egymáshoz koccintva kiadnak valamit, ami nagyobb, mint a könyveknek szánt zseb: maga a kultúra.