A tiszakécskei Művelődési Ház igazi szocreál förmedvény: irtózatos méretű betonkocka, ami már hosszú évek óta némán sikolt a felújításért, ám hiába. Most azonban történt valami. Február 7-én este a tiszakécskei Művelődési Ház felrobbant! Lángok, füst és törmelék ugyan nem röpködött, helyettük viszont megszólalt a Tudósok zenekar jazz-punk őrülete. A minikoncert a Könyvkóstoló irodalmi est és a helyi Underground Estek szervezésében követte el zenei detonációját, ahol a fiatalok és ifjonc lelkű nagyik együtt énekelték, hogy Gyere be a diszkóba. DrMáriással, a zenekar vezetőjével Böszörményi Gyula készített interjút.
Író, festő, zenész, a Tudósok zenekar frontembere, írják rólad, ahol bemutatni igyekeznek. Te, drMáriás, hogyan határoznád meg önmagadat?
Soha sem gondolkoztam azon, hogy milyennek is szeretném láttatni magamat, egyszerűen csak ösztönösen vagyok, mint egy gránátként az égből lepottyantott ready-made, így azt csinálom, viselem, mondom, ami tetszik, és ami nem, vagyis foglalkoztat, tehát bennem van. Lenyűgöz egyrészt az a színes karneváli abszurdum, amelyben élünk, másrészt gyógyít a művészet, amely örömet szerez, értelmet ad és elviselhetővé teszi a realitás abszurdumát. A hely, ahol a kettő találkozik, az itt és most G pontja, a lelkem maga.
Ismerve mindazt, amit a művészet területén elkövettél, én „alkotó filozófusnak” neveznélek.
Alkotó filozófus helyett kacagva mérgelődő lázadónak mondanám inkább magamat, s valóban nem tudom, hogy ez az érzés, foglalkozás, magatartás honnan is eredhet, talán onnan, hogy volt szerencsétlenségem látni és megélni olyan helyzeteket, amelyekben az erőszak, a hatalom, az elnyomás emberek ezreit tiporta agyon, köztük barátaimat, tisztelt, szeretett arcokat. Így hát úgy gondolom, egy ponton betelt a pohár, s most már kimondom, ami bánt, ami aggaszt, vagy épp amit fontosnak és jónak találok. Így lett talán ebből az egyébként nem kívánt közszereplésszerűségből egyfajta hétköznapi kommunikáció a zene, a festészet és az írás formájában. Kritika, véleménymondás vagy ugratás, nevezzük bárminek.
Emlékezzünk. 1991-ben hagytad el szülőföldedet, az épp széthulló, polgárháborúba fulladó Jugoszláviát és költöztél Budapestre. Mit szerettél és mit gyűlöltél abban az évben leginkább?
Nyilván a háborút gyűlöltem a legjobban, amely egy akkor teljesen kiismerhetetlen monstrumként robbant be az életünkbe és emelkedett fölénk, melynek sem az arcát, sem a miértjét, sem a végét nem láthattuk, s miközben ránk borította az asztalt, mi azt se tudtuk, mit kezdjünk a lenullázott életeinkkel. Így visszanézve már lehet talán valamennyire szeretni azt, hogy egy lehetetlen helyzetből sikerült valahogy talpra állni, azonban ennek az árát örökre magunkon viseljük majd.
Sokszor írtál, nyilatkoztál már róla, hogy téged a kelet-európai lét különlegessége érdekel és bír alkotásra. Meg tudnád fogalmazni, mit értesz kelet-európai lét alatt?
Sokat utaztam, léptem fel kelet-európaiként Nyugat-Európában, s ezek az utak, beszélgetések, kölcsönös megértések és még inkább meg nem értések arra döbbentettek rá, hogy mi errefelé egy teljesen más, különálló világ vagyunk, amely például igazából nem létezik a nyugat-európaiak számára, hisz többször mondták, hogy már olyan messze vagyunk, hogy azt nem is tudják bemérni, így az már nem is érdekli őket, míg mondjuk Thaiföld viszont már igen. Vagyis miközben csodálkoznak, hogy nem lábbal eszünk, s hogy alapvetően hasonlónak tűnnénk meztelenül, sőt, olykor felöltözve is, lenéznek, mert évtizedeken keresztül csak valami Drakula-történeteket hallottak rólunk. Mi pedig azt hisszük, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint ők, hisz az ő termékeiket fogyasztjuk, nézzük, vezetjük, miközben mások vagyunk. Nincsenek meg bennünk azok az évszázados reflexek, amelyeket ők civilizáltságként emlegetnek, más viszont olykor ugyanezt álszentségnek nevezné. A lényeg: azt akarom mondani, hogy legyünk büszkék arra a furcsa világra, amelyben élünk, tanuljuk meg szeretni, a jó oldalait élvezni. Én ebben az identitásban nemcsak országos dimenziót látok, hanem egy fél Európányit, hisz Hrabal ugyanolyan közel áll hozzám szellemileg, mint Örkény, Hamvas vagy Gogol.
Íróként az vagy, aki (már bocsánat a kifejezését) a szarból gyúr aranyat. Regényeid mind az élet legnyomorúságosabb, legpokolibb bugyraiban kínlódó, szerető, acsarkodó, eszetlenkedő és bölcselkedő emberi roncsokról szólnak, ám a szöveg maga kristálytiszta művészet. Hogyan választasz témát, s miért pont ezeket (Lomtalanítás, Lipót, stb.) a történeteket írod meg?
Regényeim, prózáim abból építkeznek, amit közvetlenül megélek. Esetükben nem sci-firől van szó, hanem realizmusról, mint kiindulópontról, amelybe azután persze akármi vegyülhet pluszban, azonban gyökereknek megmaradnak az itt és most alapvető egzisztenciális kérdései, hisz egy olyan világban élünk, ahol csak az elmúlt száz évben annyi elképesztő dolog történt, amit ötszáz év alatt sem lehet kimeríteni. Emellett persze van egy írói habitusom is, hogy a kirekesztettekkel, megalázottakkal, átvertekkel azonosuljak, s az ő szemszögükből nézve írjak anarchista üdvtörténeteket arról, hogy igenis meg lehet változtatni a világot, még akkor is, ha talán nem vagyunk tudatában annak, hogy az mennyire romlott és rettenetes.
A változtatás reménye már csak azért is nélkülözhetetlen, hogy az életünknek értelmet tulajdoníthassunk.
Szerinted miről kell és érdemes ma szólnia a festészetnek? Jól sejti, aki úgy sejti, hogy te a képeiddel, a kiállításaiddal elsősorban provokálni, polgárt és főleg politikust pukkasztani kívánsz?
A festészet egy nagyon furcsa világ. Szinte megmagyarázhatatlan, miként működik. Emberek úgy szeretnek bele a művekbe, akár nőkbe vagy férfiakba, vagyis anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, miért is teszik. Számomra két dolog fontos egy festménnyel kapcsolatban. Egyrészt, hogy olyan egyszerű, szinte áttetsző legyen, mint egy idealista szórólap, amely isten láthatatlan arcával kampányol. Vagyis az áttetszőség, egyszerűség, mert az maga a titokzatosság, amely kicsit ijesztő is meg vonzó is. Másrészt az fontos számomra még, hogy egy festmény hökkentsen meg, s itt nem a polgárpukkasztásról van szó (Amúgy van még egyáltalán polgár, s lehet őt pukkasztani? Ott van arra az internet, a médiafolyam, a filmek, a gifek, telis-tele színtiszta őrülettel. A politikusokat meg úgyse érdekli a művészet.), hanem hogy a képben valami csavar legyen elrejtve, amely a néző elől előbb elbújik, majd amikor az nézés közben rátalál, kibogozza és megérti, akkor felszabadítja, katarzist szerez neki, megröhögteti és elámítja.
Adjunk valamit a bulvárkedvelő olvasóknak is. Kérlek, őszintén válaszolj, hisz erről a súlyos és rendkívül személyes témáról először csak itt és most, a Librarius olvasóinak fogsz nyilatkozni! Szóval, Béla, mondd: milyen viszonyban vagy te az orrszőröddel?
Az orrszőröm állandó szabadságharcot vív ellenem, s még a villanyborotvám, jó rendőröm se tud mindig elbánni vele. De már megszoktam, s elfogadom, mint egy olyan autonóm szereplőt, amely az orrból kinövő alternatív hajat képviselve hamarosan talán szavazati jogot is szerez magának. Azt se bánnám, ha kiválna belőlem, mint Skócia.
A Tudósok zenekart, melynek dalai köztudottan szókimondóak (és most nagyon-nagyon finom voltam), meghívni a tiszakécskei Könyvkóstolóra kockázatos vállalkozás volt, mivel az itteni közönség szolid része bizony nincs hozzászokva a jazz-punkos zúzáshoz. Ehhez képest öröm volt látni, hogy a nagyik a fiatalokkal együtt tapsolnak titeket vissza a színpadra. Szerinted mi ennek a titka?
A zenében is a közvetlenség az egyik vezérelvem, s itt most nem lebutított szerelmi dalokra gondolok, amelyek mellé jókat lehet biliárdozni a kocsmában, hanem olyan zenei és szövegi megnyilvánulásokra, amelyek magukban hordozzák az ösztönös, atavisztikus vagy rituális szerepet. Ha a jazz-punk dobolásunk tetszett az öreglányoknak, akkor lehet, hogy igazából felgyorsított csárdásnak vették, a Ne vágd le a farkadat dadaista szövegét meg megboldogult férjeikről szóló pajzán versikének, ami nekem mindegy, s persze nagy öröm, ha vették a lapot, ahogy még a Basszál című termékenységhimnuszt is szeretettel tudták fogadni.
Milyen évet zárt a Tudósok 2013-ban, és mire készültök idén?
Kiadtunk egy jó lemezt, a Legszebb szerelmes dalokat, volt jó néhány brutális és katartikus koncertünk, de abból sosincs elég, úgyhogy idén jó volna még többet játszani. Ebben az évben már volt fellépésünk az A38-on, áprilisban egy újzenei fesztiválon Belgrádban, azután nyáron még néhány fesztiválon is megjelenünk, és jó volna a jó öreg nyugatra is eljutni.
Te úgy politizálsz, hogy attól általában a politikusok zavarba jönnek és képtelenek fogást találni rajtad. Mondd meg őszintén, te ugye valójában nagyon szereted a politikát és a politikusokat?
Sajnos ezt még viccből se tudnám mondani. Azt gondolom, hogy a politika és a politikusok olyan károkat okoztak itt mifelénk, hogy az valóban felbecsülhetetlen a gyűlöletkeltéstől a felbecsülhetetlen anyagi károkon át a kultúra jóformán teljes tönkretételéig, és még hosszan sorolhatnám. Engem az érdekel, hogy ebben a témában hogyan lehet törleszteni, arcaikat, történeteiket, személyiségeiket nyersanyagként felhasználni, s hogy e játék által egy olyan kritikai magatartást, véleményt, kiállást létrehozni, amelynek jótékony hatása lesz a lelkünkre, egészségünkre, önbecsülésünkre, s talán még a gondolatainkra is.
Mit gondolsz, mi a dolga manapság egy kelet-európai, konkrétan egy magyar művésznek? Sőt, tovább megyek: szerinted szükség van rájuk egyáltalán, s ha igen, miért?
Nincs szükség senkire és semmire alaphangon, azonban ha jobban belegondolunk, akkor meg mindenkire és mindenre. A művészetnek jóformán semmilyen törvényszerűsége nincs, az meg a legkevésbé, hogy kimondottan kellenie kéne. Azonban pont ebben rejlik az izgalom, hogy konkrét feladat nélkül is megszületik bennünk, s kikívánkozik a valóba, akár egy gyengéd mosolyként, akár egy brutális hányásként. Vagyis öntörvényű. A művész feladata leginkább az, hogy azt magából kiássa, s úgy, ahogy gondolta, hitte, megélte, vagyis ahogyan megszületett benne, úgy közreadja, s ne gyalulja le azt öncenzúrával, megfelelni, meghökkenteni vagy szórakoztatni vágyással.
Mi az, amit 2014 elején a leginkább utálsz, és mi az, amit leginkább szeretsz magad körül?
Téged utállak a leginkább, mert ennyi mindent kérdezel, s persze a leginkább szeretlek is egyben, mert végre valakinek válaszolhatok, ráadásul nem akárkinek!
