Békési Kálmán korábban oktatáskutatóként dolgozott Budapesten. Jelenleg Londonban él, és az ott szerzett pedagógiai tapasztalatairól blogot vezet. Érdemes beleolvasni! A címben feltett kérdésre és sok más, feszítően aktuális témafelvetésre is válaszolt a Vasárnapi Hírekben megjelent interjúban:
[…]
– Mit lenne érdemes eltanulni a britektől?
– Itt sem minden tökéletes, de vannak nagyon jó dolgok, bár egy részüket nem biztos, hogy át lehetne venni a kulturális különbségek miatt. Mindenképpen érdemes lenne eltanulni például a kritikus gondolkodásra nevelést. Itt minden gyerek tudja, hogy hogyan kell adatok, információk alapján helyzetet értékelni, következtetéseket levonni és azt szóban prezentálni kisebb-nagyobb közönség előtt. Ez egy olyan módszertan, amit minden tantárgyban, témától függetlenül, alkalmaznak és elvárnak 11-12 éves kortól.
– Erről itthon is sokat beszélnek, mégsem ebbe az irányba mennek a dolgok.
– Az is évtizedek óta téma Magyarországon, hogy legalább a készségtárgyakban ne legyen osztályozás, egyszerűen csak csinálják, élvezzék a rajzot, testnevelést vagy a zenét. Nálunk a zenetanár rávette az iskolát, hogy vegyen fémkukákat, amit az órákon a feje tetejére állítottak, minden gyerek kapott valami botot vagy más ütőt, és a feladat az volt, hogy az óra végére álljon össze valami ritmus. Az első harminc percben persze nekiestek a kukáknak, és semmiféle szabályszerűség nem volt felismerhető a zajban, még tantermekkel arrébb is fejfájást kaptam. Ha ez az egész arról szólt, hogy kicsit kiadják magukból a fáradt gőzt, már megérte, de a végére összeállt valami, és nagyon élvezték. Jó néhány olyan tartalmi területe van az oktatásnak, ahol sokkal szabadabbra lehetne engedni a gyerekeket, és ettől ők is jobban élveznék az iskolát, szeretnének bejárni.
– Ezt nagy munkával talán el lehetne tanulni. Mi az, amit kevésbé?
– Ilyen dolog például az együttműködésre nevelés. Ezt a britek nem azért csinálják jól, mert kiváló módszertanaik vannak, hanem mert a kultúrájukból fakad, egyszerűen így működnek az emberek. Ennek az alapja, hogy rendesen beszélnek egymással, nem gúnyolódnak, még akkor sem, ha annak csupán a viccelődés a célja.
Soha nem teremtenek megalázó helyzetet, de ez nem azt jelenti, hogy ne beszélnének néha nagyon keményen egymással vagy a gyerekekkel. Itt is előfordul, hogy vörös fejjel ordít a tanár a gyerekkel, de soha nem azt mondja, hogy „rossz vagy”, hanem, hogy „be kell fejezned, amit most csinálsz”, és meg is indokolja, hogy miért. Vagyis nem a gyerek személyét minősíti, csupán az adott cselekedetét.
Ehhez hozzátartozik az is, hogy amint elmúlik a feszültséget okozó helyzet, elengedik a haragjukat, és képesek tíz másodperc múlva ugyanazzal a gyerekkel kedvesek, jópofák lenni, pozitív visszajelzést adni. Ez a bizalmat építő bánásmód, viselkedésminta sok helyen hiányzik a magyar oktatásból.[…]
***
Az interjú – Shakespeare-t az Éhezők viadalával cím alatt – teljes terjedelmében elolvasható ITT.
(Az illusztrációként használt kép a második világháború idején készült, a sorozat többi darabja elérhető itt.)
