Kocsis Zoltán 2010-ben, az első Kaposfesten úgy fogalmazott: ‘Látható, hogy az ország ezen régiójában is van igény a legnemesebb kultúrára. Ha ez így megy tovább, ilyen intenzitással, a szervezők ilyen fokú empátiájával, akkor ez a fesztivál ezer évig fog tartani. Mindig is valamiféle unikumot fog jelenteni, mert olyasmi történik, ami csak Kaposváron történhet. Olyan művek kerülnek egymás mellé és alkotnak egységet, amilyen egység sehol máshol nem jöhetne létre’.
EGYFELŐL
2010-ben rendezték meg először a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált, a Kaposfestet. Óriási felütéssel indult: megtisztelte jelenlétével a komolyzenei élet világsztárja, Joshua Bell amerikai hegedűművész is. Bolyki György fesztiváligazgató 2010-ben így mesélte el Bell meghívásának hiteles történetét: ,,Vendégségben voltam Kelemenéknél [a Kokas Katalin–Kelemen Barnabás művészházaspárnál – a Szerk.], amikor is Barna egyszer csak szólt, hogy Joshua éppen fent van a neten, kérdezzük meg tőle, eljönne-e Kaposvárra. Igent mondott. A menedzsmentje még azt sem tudta, hogy Magyarországra fog utazni, amikor mi chat-en már azt is megbeszéltük, hogy mikor, kivel, mit fog játszani. A menedzsment persze nyilván nem örül annak, ha kész tények elé állítják, és annak sem, ha a művész gázsija meg sem közelíti azt, amennyiért általában fellép, de egy barát meghívása sokkal többet nyom a latban.”
Az első évben a hatalmas esőzések miatt használhatatlanná ázott a Szivárvány Kultúrpalota, így a koncertek beszorultak a jóval kisebb befogadóképességű református templomba és a zeneiskolába. A majdhogynem egymás hegyén-hátán ülő vagy álló közönség nem csupán szellemi-lelki, hanem fizikai értelemben is közel került az előadóművészekhez. A világ legrangosabb koncerttermeiben is megsüvegelt zenészek nem frakkban és estélyiben léptek a pódiumra, hanem úgy, mintha közülünk valók volnának, könnyű nyári viseletben, és – nem mellesleg – lenyűgöző közvetlenséggel játszották a legnehezebb darabokat is.
A 2010-es templomi nyitókoncert egyik emlékezetes pillanata volt, amikor a Joshua Bell és Kocsis Zoltán interpretálta Kreutzer-szonátába ,,belekomponálódott” a déli harangszó. A művészek türelmesen megvárták, amíg a harang elüti a delet, majd folytatták az előadást. Kocsis Zoltán szellemesen meg is jegyezte, hogy ritkán hallhatunk egyszerre két bellt is (a bell angolul harangot jelent). Ezt a lazaságot, rugalmasságot, spontaneitást mindvégig, a következő évtől már beüzemelt Szivárvány Kultúrpalotában is sikerült megőrizniük. A nézőtéren sincs feszengés, nincs hosszas, kényszeredett sznob köhécselés a tételek szüneteiben; az van, ami a zene hallatán önkéntelenül előtör: természetes áhítat, rácsodálkozás vagy éppen nevetés, sodródás a dallammal, a ritmussal. A Kaposfest varázsának egyik titka, hogy művész és közönsége egy húron pendül.
A másik titok az egyéniségekben rejlik. Maguknak a művészeknek is inspiráló élmény, hogy együtt muzsikálhatnak, a hallgatóságnak pedig nem kell ahhoz különösebben vájt fülű zeneértőnek lennie, hogy megérezze a koncertek ,,itt és most” ihletett, megismételhetetlen egyediségét. Hálás is érte a közönség, vastapssal, hangos brávózással, dobogással ünnepli a zenészeket, úgy, ahogy a rocksztárokat szokás.
Ez a világraszóló fesztivál azért éppen Kaposváron jött létre és kívánt hagyományt teremteni, mert megálmodója, alapító művészeti vezetője, Kokas Katalin hegedűművész, a város szülötte. Ő kereste meg az ötlettel Szita Károly polgármestert, aki rábólintott. A fesztivál szervezésére és lebonyolítására a Brothersmusic & Productions-szel, Bolyki György cégével kötöttek szerződést.
Kocsis Zoltán 2010-ben, az első Kaposfesten úgy fogalmazott: ,,Látható, hogy az ország ezen régiójában is van igény a legnemesebb kultúrára. Ha ez így megy tovább, ilyen intenzitással, a szervezők ilyen fokú empátiájával, akkor ez a fesztivál ezer évig fog tartani. Mindig is valamiféle unikumot fog jelenteni, mert olyasmi történik, ami csak Kaposváron történhet. Olyan művek kerülnek egymás mellé és alkotnak egységet, amilyen egység sehol máshol nem jöhetne létre.” És valóban unikummá vált a Kaposfest. Bár a helybéliek – ahogy Bolyki György a Librariusnak adott interjújában mondta – az elsőt átaludták, a második után már kezdték kapiskálni, hogy világszínvonalú esemény zajlik a városukban, és azóta fele részben ők alkotják a fesztivál közönségét. (A többi látogató főleg Budapestről és külföldről érkezik.)
MÁSFELŐL
Az ezerből csak öt év telt el, amikor Kokas Katalin váratlanul és nyilvános indoklás nélkül lemondott a művészeti vezetői posztról. 2015 decemberében a kapost.hu adta hírül, hogy ,,Kelemen Barnabás hegedűművész lépett Budapesten a nyilvánosság, konkrétan koncertje közönsége, majd Facebook-követői elé azzal, hogy a ’Zeneakadémia befogadta feleségem, Kokas Katalin nemzetközi kamarazenei fesztiválját”, mely 2016 júliusában debütál. Kokas Katalin is megosztotta, ill. kommentálta a bejelentést azzal, hogy ’Öröm számunkra, hogy nemzetközi mesterkurzusokkal és előadásokkal bővítve a Zeneakadémia Nagytermében folytathatjuk immáron közösen Barnabással a nemzetközi kamarazenei fesztiválomat!!!’
Így: ’fesztiválomat’ ”.
,,Valójában nem kellett sem valódi vájt fülűnek, sem kaposvári sznobnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: Kokasék a pénz, konkrétan az NKA-támogatás elosztása miatt vesztek össze a szervező Bolyki-céggel” – írja a kapost.hu szerzője, H.I. ,,Rögtön Szita Károlyhoz rohantak, hogy ’rendezze le’ a vitát, pontosabban, hogy rúgja ki a Bolyki Brothers Kft-t. Ám Bolykiéknak 2016-ig van szerződésük a Kaposfest rendezésére a várossal, és a polgármester sem merte kenyértörésig vinni a dolgot, miután Bolyki György meglehetős gyorsasággal egy alternatív megoldással állt elő: március végén felkérte Baráti Kristófot és Várdai Istvánt a két, fiatal koruk ellenére nemzetközi hírnévnek örvendő muzsikust a művészeti vezetésre. Várdai István is kaposvári kötődésű: édesapja ifjan a helyi zenészvilág ismert alakja volt, ma a pécsi egyetem tanszékvezetője”.
Amint azt a szerző is megemlíti tavaly decemberi cikkében, a hirtelen váltás ugyan okozott némi felbolydulást, főleg Kokas Katalin kaposvári gyökerei miatt, többen, a „sznob-fan kemény mag” hangosan reklamálták vissza a Kokas-Kelemen párost a Facebookon, ám, miután a VI. Kaposfest színvonalán, hangulatán és sikerén nem hagyott mély nyomot a távozásuk, nagyjából mindenki napirendre tért a dolog felett. ,,Kokas Katalinék zsarolási potenciálja így nullára csökkent, és ezek után Szita sem volt abban a helyzetben, hogy melléjük álljon. Ám, hogy bosszút forralnak, azt a szakma belső viszonyait ismerő forrásaink teljesen biztosra vették, csak az volt a kérdés, hogy mikor és mi módon teszik. (…)
A művészházaspár mostani megnyilvánulásai ‘feleségem, Kokas Katalin nemzetközi kamarazenei fesztiválja’, ‘fesztiválom’, az hogy a rendezvényt a saját tulajdonukként kezelik – ennek jogi alapja tudomásunk szerint a legkevésbé sincs – arra utal, hogy nagy hibát követtek el azok, akik Kokas Katalint és Kelemen Barnabást afféle ’érzékeny művészlélekként’, hímes tojásként kezelték, s rosszul értelmezett tapintatból hallgatásukkal igyekeztek őket megóvni a médiafelhajtástól, a botránytól, s – kaposvári szokás szerint – igyekeztek szőnyeg alá seperni a konfliktust” – folytatja cikkét H.I.
,,Mondhatnánk színpadiasan, a történethez illően, hogy lehullott az álarc: ha valami nem lehet a mienk, pusztuljon. (…) Először a fellépők kényszerülnek majd dönteni a két esemény közt, s nyilván lesznek olyanok is, akik nem óhajtanak darázsfészekbe nyúlni, s inkább távol tartják magukat, és lesznek szponzorok, akik több reklámértéket látnak egy budapesti nagy rendezvényben, mint egy poros kisvároséban. És nyilván lesznek olyanok szép számmal, akik csak egy-egy koncertre jönnek majd le Kaposvárra, mert eddig is nehezen töltöttek el több napot egy olyan helyen, ahol még egy nyomorult wellness-szálló sincs.
Természetesen senkinek nincs joga elvitatni a történet szereplőitől, hogy – bármilyen személyes ok miatt – kiszálljanak egy vállalkozásból, és indítsanak egy másikat – akár hasonlót. Nyilván Bolyki Györgyéknek eszébe sem jutott, hogy olyan exkluzív szerződést kössenek a művészeti vezetővel – ez egyébként szokás a világ fejlettebb részein –, amely kizárja egy bizonyos ideig, pl. öt évig, hogy hasonló szerepet vállaljon egy másik, konkurensnek számító rendezvényen” – olvasható kapost.hu 2015-ös cikkében.
Kaposvár az új brand-del páratlan adományt kapott: felkerülhetett Európa kulturális térképére. Ám hiába bővelkedett világszínvonalú koncertekben, fesztiválonként tizenötezer látogatóban, hét év sem volt elég arra, hogy megtanuljanak élni a lehetőséggel, és kihozzák belőle a maximumot. Olyan művészek fordultak meg Kaposváron, és olyan produkciók születtek, akik, amelyek miatt egy ,,poros kisváros” polgárai hálaimát zsolozsmázhatnának. Minden valamire való városvezető azon munkálkodna, hogy egy ilyen fesztivál révén még inkább a közjót szolgálja, emelje szűkebb pátriája presztízsét. Ösztönözné például a helyi vállalkozókat, hogy legalább ebben az egy hétben hangolják össze a tevékenységüket; közösen áldozzanak a színvonalas vendéglátás oltárán. Ha a kultúra léleknemesítő volta nem elég indok, akkor a jövőjük gazdasági megalapozása érdekében, hiszen a kulturális innováció – mint ahogy a Művészetek Völgye példája is igazolja – a gazdaság mankójává válhat.
Szita Károlynak nyilván más fogalmai vannak a kultúráról.
- Augusztus 20-án (a Kaposfest zárónapját követően) tartott ünnepi beszédébe – István király ürügyén – beleszőtt egy kis migránsozást is: ,,Ellen kell állni a kísértésnek, hogy kiszolgáltassuk magunkat és gyermekeinket olyan érdekeknek, amelyek nem bennünket szolgálnak, amelyek idegenek tőlünk, amelyek bajt hozhatnak ránk. Tudom, gyakorta idézik éppen Szent Istvánt, aki fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben szól arról, hogy az egynyelvű nemzet esendő és gyenge. Gyakorta idézik e bekezdést azért, hogy belemagyarázzák azt, ami abból teljességgel hiányzik. Mert Szent István soknyelvű nemzete mi vagyunk, akik máig itt élünk a Kárpát-medencében, mi, akik a zsidó-keresztény európai kultúrát megőriztük és védelmeztük, mi, akik nyitottak voltunk e térség népeinek nyelvére, kultúráira, hagyományaira és szokásaira is. Mi együtt vagyunk itt Szent István népe. Mi együtt vagyunk azok, akiknek kötelességük ellenállni a fenyegető kísértésnek. Mi együtt vagyunk azok, akik, mint 500 évvel ezelőtt Nándorfehérvárnál, megóvjuk Európát a rá leselkedő veszélytől. Akár ellenszélben is. Ami pedig elég erősen fúj mostanság a Lajtán túlról.”
A ,,hivatalos” vendéglátást maga Szita Károly, a város első embere kalibrálta csapnivaló, sőt bicskanyitogató színvonalúra, az egyik fesztiválindító sajtótájékoztatón. Történt, hogy néhány újságíró az ebéd utánra kitűzött időpontnál később, mintegy húszperces csúszással ért a helyszínre. Nem udvariatlanságból, netán linkségből, hanem azért, mert a környék egyetlen nyitva tartó éttermében közel egy órát kellett várniuk a kiszolgálásra. De még mielőtt elnézést kérhettek volna és elmondhatták volna, miért késtek, a ,,vendéglátó” polgármester minősíthetetlen pedellusi stílusban ledorongolta őket. Mintha a beosztottjaival beszélt volna (jóllehet velük szemben is megengedhetetlen lenne), ellentmondást nem tűrő kiskirályi modorban rendre utasította azokat a – fesztiválszervezők által meghívott – vendégeket, akik nem mellesleg kulturális hírvivőként a legtöbbet tették a Kaposfest népszerűsítéséért.
Szita pedantériája arra már nem terjedt ki, hogy rajta tartsa a szemét például a Kaposvári Egyetem Kaffka Margit Kollégiumán, amely fesztiválidőben szállodaként működik. Csakúgy mint eddig, az idén sem tartották fontosnak, hogy a (zsidó-keresztény) európai kultúra normáinak megfelelő környezetben fogadják a vendégeket. A két lift közül az egyik természetesen nem működött, a mosdóban nem volt szappan és kéztörlő, a folyosókon, a társalgóban lomok, dobozok, szanaszét hajigált ruhadarabok és egyéb oda nem illő tárgyak hevertek, a szobákban egymásra halmozott bútorok és szemétkupacok voltak, amelyek szemlátomást senkit nem zavartak.
A vendégeken kívül. Akik, tévedés ne essék, nem ingyen szálltak meg, hanem piaci áron. Amikor szóvá tettük, a portás nem értette, mi bajunk van. Ha nem is mondta ki, a tekintetéből azt lehetett kiolvasni: ugyan már, örüljünk, hogy fedél van a fejünk fölött. Így aztán nem fenyegetett minket az a veszély, hogy ha túl magasra repítenének a koncertélmények, ne tudnánk visszaereszkedni a magyar valóság talajára. Elég gyors röppályán sikerült.
A világszínvonalú művészi produkciókat fájdalmasan ellenpontozza a kisstílűség, az igénytelenség. Kétségtelenül országos jelenség a Zorán megénekelte ,,langyos a sör, de nekünk úgy is jó” mentalitás, de Kaposvár és a Kaposfest közönsége jobb sorsra érdemes. Itt volna a lehetőség, hogy a fesztivál színvonala felhúzza a városét is, minden tekintetben. De a polgármester alighanem jól megvan mindenféle haladó szellem nélkül. Kaposvár, a hajdani ,,festők városa”, a közelmúlt kultúrtörténetében meghatározó szerepet játszó színházi műhely otthona nem csupán stagnál a provinciális süppedésben, de visszafelé halad az időben. Amint azt a Csiky Gergely Színház és az egyetem mélypontja is jól mutatja.
