Szél könnyű szárnyán szállj
Írta: Hacsek Zsófia
Oké, én szeretem a rockoperákat, musicaleket, de miért feltételezik, hogy ez mindenkire igaz?
Ez a Batthyány téri rakparton jut eszembe, amikor végre elkezdődik az augusztus 20-i tűzijáték. A jó hely érdekében már vagy negyven perce kiértünk ide apámmal. Emberfürtök lógnak a korláton, eltakarják a Dunát, de a villamossínen, ahol mi állunk, nincs tolongás. A levegő fülledt, az ég derült és tiszta, most valahogy hihetetlennek tűnik az a tíz évvel ezelőtti apokaliptikus pillanat, amikor bokáig érő vízben menekültem az Erzsébet híd alá, és vadonatúj szemüvegemet vakká verte a jégeső. Ez a mostani tűzijáték bezzeg konvencionális, békés és eseménytelen. Gyerekek ülnek a szülők nyakában, előttünk az aranyfényű Parlament, mögöttünk az ezüstfényű templom.
Pont ide állították azt a hangszórót is,
amelyből egy István, a király-egyveleg bömböl. Gizella és István házasodós duettjével kezdenek, aztán ez beletorkollik Géza temetésébe. Régen sokszor hallgattam ezt, a dalszövegeket meg is jegyeztem, de most hihetetlenül irritál az egész. Érzelmes fajta vagyok, főleg ilyen pirosbetűs napokon. Szeretném, ha csak a durrogást és a körülöttem állók duruzsolását hallhatnám, és így, magamba fordulva elmélkedhetnék arról, mi történt itt ezertizenhat éve, és hogy milyen hosszú idő is ez, mennyi mindent kiállt azóta ez a kis állam. Az én hazám. Néha a térképről is eltűnt, és nézzenek oda, ehhez képest még most is fennáll. De a gregoriános kórus túlordítja ezt az egész gondolatmenetet.
Most már játszhatnának mást,
dörmögöm oda apámnak, amikor véget ér Géza temetése. Ugyan, legyint ő, végig ez fog menni. Valóban, kezdődik is István belső monológja, majd az adok-kapokja Koppánnyal. Apámmal összevigyorgunk azon, hogy ez ugyebár a nemzeti egység ünnepe lenne, de most éppen azt hallgatjuk, hogy már ezertizenhatban is megvolt a két összebékíthetetlen tábor, fröcsögtek, gyűlölködtek, elátkozták egymást. Pedig mind a nemzeti egység, mind a turáni átok alapvetően téves koncepció. Közösséget képzelünk egy olyan rakpartra, ahol csak véletlenül egymás mellé sodródó emberek állnak, és aztán siránkozunk, hogy ez az imagined community nem egységes, sőt, ezt a buta mítoszt még a múltba is visszavetítjük, hogy még nehezebb legyen lerázni magunkról. Miközben ezen tűnődöm, megszokásból együtt éneklem Feke Pállal és Vadkerti Imrével, hogy ősi törvényt lábbal nem tiporhat senki, meg nem hátrálok meg a harc elől.
Huszonöt perc a tűzijáték,
mindenféle szép gömbök, csóvák és virágok villannak fel a Gellérthegy felett, és közben hallgatjuk, hogy oly távol vagy tőlem, meg szállj fel, szabad madár. Énekelek, mint egy emberi jukebox, a sínen álló idegenek néha furcsán mérnek végig, de azért nem keltek túl nagy feltűnést. Az utolsó öt percben Asztrik főpap megesketi Istvánt, hogy védelmezni fogja az országot meg a szentegyházat, úgy legyen, ámen, és Isten áldásával István a király. Állítólag a Szörényi-Bródy-szerzőpáros csak azért írta a darabba ezt a “veled, Uram, de nélküled”-sort, mert jól hangzott, de ők maguk sem tudják a mai napig, hogy ez tulajdonképpen mit jelent. Végül a Lánchídról lőnek aranyszínű tüzet, miközben a kórus boldogan énekli: felkelt a Napunk, István a mi urunk.
Na, most jön a Himnusz,
mondom apámnak, de azt már megspórolják. Hirtelen mintha kivilágosodna az utca, a csendbe páran bátortalanul beletapsolnak, majd minden átmenet nélkül felkurjant egy kereskedelmi rádió bemondóhangja. Maradjanak velünk a reklám után is! Elindulok a mellékutca felé, ahol apám autója parkol, és arra gondolok, hogy ezertizenhat év ide, imagined community oda, azt a Vikidál-féle elektromosgitáros Himnuszt azért igazán lejátszhatták volna.
