…most például szeretnék majd bitument használni a képeimben. A múltkor kértem egy útépítésen azokból az apró üvegszilánkokból, amiktől a sávfestések világítanak a sötétben az autók fényszórójától…
Az igényesen felújított Resident Art Budapest Galériában beszélgettem a Közös nevező című kiállítás két alkotójával, Varga Zsolttal és Nagy Benjaminnal, valamint a kiállítás kurátorával, Schneller Jánossal.
Milyen előzményei voltak a kettős kiállításnak?
Schneller János: Zsoltot, egy korábbi tárlat kapcsán ismertem meg, és régóta szerettem volna egy kiállítást rendezni neki. Aztán az inspirációt a Karinthy Szalonban megrendezett Kezdő 11 című kiállítás adta. Ezen fiatalabb generációs művészek állítottak ki, akik közül többen közös műteremben dolgoznak. Ez nem feltétlenül jelentené, hogy művészetükben közös vonások is vannak, azonban Zsolt és Benjamin esetében megfigyelhetők közös motívumok. Így találtak rá a kiállítás címére, amely végül a “Közös nevező” lett. Több munka kifejezetten erre a kiállításra készült, miközben vannak itt korábbi alkotások is.
Mi volt a kiállítás rendezései elve, az a bizonyos közös nevező?
Varga Zsolt: Több közös pont is van, például a képszerkesztés. Vagy hogy hogyan fogjuk fel a képet, mint a gondolat megvalósulását. Mindkettőnkre jellemző a geometrikus felfogás.
SJ: Vagy ahogy a tájjal foglalkoztok mindketten… Nem hagyományos tájképek, mégis tájelemeket használtok, hogy meta-tájképet hozzatok létre. Inkább arról szólnak, hogy nektek milyen elképzeléseitek vannak arról, hogy kéne kinéznie egy tájképnek. Illetve mindketten foglalkoztok illúziókeltő optikai trükkökkel.
Mik köztetek a kapcsolódási pontok? Mennyiben inspiráltátok egymást?
Nagy Benjamin: Szerintem inkább tudat alatt zajlanak ezek a folyamatok. Négyen vagyunk egy műteremben, és valamelyest hatunk egymásra, ha nem is közvetlenül. És a műtermen kívül is egy környezet hat ránk, egy társaságba járunk…
VZS: Sokat beszélgetünk művészetről, mindenkinek van véleménye, és ha nem is egyezik, találkoznak a dolgok.
NB: Folyamatos vizuális ingereket kapunk a környezetből. Én úgy szoktam dolgozni, hogy egy-egy dolgot, ami megtetszik, lefotózok, jegyzeteket készítek, amik alapján később alkotok. Azt hiszem, aki vizuális alkat, így működik.
Szeretnétek a nézőket elgondolkodtatni?
NB: Igen, én szeretnék a nézővel, a befogadóval kommunikálni! Hiszen nem csak magamnak alkotok, De nem feltétlenül az a célom, hogy egy kanapé fölé kerüljön a képem, inkább azt szeretném, hogy minél több emberhez eljusson a munkáim gondolatisága, valamint, hogy tudják értékelni, szeretni.
VZS: Te már a címadással is kommunikálsz, velem ellentétben, én direkt nem utalok semmire.
NB: Igen, nálam a címadás is fontos és sarkalatos pont. Sokszor előbb születik az ötlet, a gondolat, ami később átfordul műtárggyá. Sok a kérdés, sok az asszociáció, és sok válasz adható.
VZS: Engem az érzékelés, mint művészetpszichológiai fogalom érdekel. Az érzékelés egy tanult dolog, a valóságnak és a látott világnak vannak olyan rétegei, amik nem feltétlenül találkoznak, csak a fejünkben létrehozott modell által. Ezek az apró elcsúszások érdekelnek, amiket néha felerősítek, néha elhagyom őket…
SJ: Ez is egy közös pont a művészetetekben: az elhagyás. Amit nem festetek, odaképzeljük, hozzágondoljuk, hozzáértjük a képhez.
VZS: Igen, ilyen módon nálam is megvan ez a fajta szándékolt kommunikáció a nézővel.
Zsolt, mi a szándékolt hibák szerepe a képeiden?
VZS: A látás és a térérzékelés tanult folyamat, a csecsemők, ahogy mindent a kezükbe vesznek, a két inger együttes hatására alakul ki a térlátás. Száz vagy ötszáz évvel ezelőtt sokkal gyengébb volt az emberek vizuális intelligenciája, hiszen ma sokkal több vizuális ingert kapunk (tv, mozi, hirdetőtáblák, stb). Sokkal több sémánk van, hogy mindent értelmezni tudjunk, de a külvilág aktív megfigyelése ez által gyengül. Az apró hibák felkeltik a néző érdeklődését, felvetik a kérdést, hogy az van-e a képen, aminek elsőre látszik.
Kik inspiráltak benneteket?
VZS: Inkább úgy mondom, hogy ki tetszik: az avantgarde, főleg a Fauve-ok a színhasználat miatt, Braque és a kubizmus..
NB: Mindig más, ez változó, ahogyan az én képzőművészeti irányomat sem lehet bekategorizálni. Vicces, de a HVG-címlapokkal nagyon tudok azonosulni (hozzáteszem, nem a politikai kapcsolódása miatt.) Persze vannak művészek, akik inspirálnak, ha neveket kellene mondanom: Gerber Pál és Bullás József.
Mit gondoltok, mi a művészet mai feladata?
SJ: Talán az, hogy megállítsa az embert, egy aktuális kérdést új nézőpontba helyezve: például úgy, hogy egy használati tárgyat új kontextusba helyezve műtárgyként mutasson be.
Elmosni a határt műtárgy és használati tárgy között?
NB: Igen, nekem van egy ilyen célom, én szeretem elmosni a határt műtárgy és használati tárgy között.
VZS: Én a művészetet inkább kutatómunkaként fogom fel, a saját témámon belül a dolgok mélyére ásni.
SJ: Zsolt, nálad mindig meglepődöm azon, hogy mennyire szabadon használod az anyagokat, és nagyon kézenfekvő témákat emelsz be a képeidbe: fotókat, útjelző táblákat… Aztán egy nagyon kézenfekvő, vizuális motívum a képeiden egész más szerepet kap.
VZS: Munkáimban igyekszem a konceptualitást és az ösztönösséget megfelelő egyensúlyban tartani. Manapság divat mindent megmagyarázni. Én sokszor mondom azt: “mert az úgy jó”. Másrészt szeretem, ha van értelmi kapcsolat a tárgy és képe között, sok anyagkísérletet végzek, most például szeretnék majd bitument használni a képeimben. A múltkor kértem egy útépítésen azokból az apró üvegszilánkokból, amiktől a sávfestések világítanak a sötétben az autók fényszórójától. Ezekkel is kezdek majd valamit.
SJ: Ez is egy közös pont köztetek, hogy ez a fajta játékosság, kisérletezés öröme mindkettőtöknél megvan.
NB: Emlékszem, azt a képemet, aminek egy része olyan, mint egy OSB-lap, egy hét kemény munka volt megfesteni. Zsolt képein is felfedezhető ez a fajta tér-élmény-játék.
Hogyan tehetjük a művészetet közérthetőbbé?
NB: Szerintem ez nagyon fontos…
VZS: A közérthetőség a befogadón múlik, az embereket kellene közelebb hozni a kortárs művészethez.
SJ: Fontos, hogy ha valamit nem értenek az emberek, merjenek kérdezni. Vajon mit akar tőlem a művész azzal, hogy azt a bizonyos képet megfestette? Ezáltal jobban részt vesz a befogadó a kép létrehozásában. Picit a képek mögé kell nézni. A kortárs képekkel picit többet kell foglalkozni, sokan ezért lezárják magukat a kép előtt. Ahogy az előbb is említettem, a kortárs művészet feladata a “megállítás”: megállítani az embereket pár pillanatra. A festményeknek időt kell adni, hogy feltáruljon mindaz, amit a művész belesűrített.
NB: Az embereknek nincs ideje a mai rohanó világban, szóval ez egy kicsit szélmalomharc. Ezért is kezdtem interaktívabb munkákkal foglalkozni, úgymond használati-műtárgyakat készíteni, talán úgy könnyebben befogadják, vagy megragad, ha egy műtárgynak látják valami hasznát is. Engem most ez foglalkoztat.
SJ: Fontos saját szemünkkel megtapasztalni a képet, nem csak fotóról. A művészet feladata, hogy a képdömpingből megpróbáljon valamit kiszűrni és felmutatni. És akkor ismét itt vagyunk, a megállításnál.
