A fordító dilemmái I.
Szabolcs Professzornak
Raymond Carver amerikai írót fordítani olyan, mintha egy majdnem üres szobába lépnél, és az lenne a feladatod, hogy ne vigyél be fölösleges bútorokat. Az angol szöveg egyszerű: rövid mondatok, hétköznapi szavak, látszólag semmi különös. De a dilemmát nem a szavak okozzák, hanem a csend, az elhallgatások. Magyarul minden ösztönünk a magyarázat, a sűrítés, a „széppé tétel” felé húz. Carver viszont nem szépít. És a fordító legnehezebb, ugyanakkor legizgalmasabb munkája az, hogy ezt az elhallgatást is átültesse.
A Wake up című vers magyar nyelvre történő átültetése közben úgy éreztem, mintha nemcsak egy szövegben járnék. Carver emlékezetében tettem egy sétát. Egy olyan térben, ahol a halál közelsége nem drámai, hanem tárgyszerű, ahol a veszély nem ordít, csak jelen van. Ez a jelenlét egy gyermekkori emléket idézett fel.
Alsó tagozatosak voltunk, osztálykiránduláson Sümegen. A vár kínzókamrája – az osztályfőnök reményei helyett – nem történelmi hely volt számunkra, hanem játszótér. Kipróbáltuk a kalodát, nevetve dugtuk bele a fejünket, ötletgazdaként rendkívül büszke voltam. Tudtuk, hogy bármikor kihúzhatjuk a fejünket. Mégis volt benne valami tiltott izgalom. Az osztályfőnöki figyelmeztetés később jött, de az emlék mégis ez maradt: furcsa, biztonságos borzongás, amikor az ember közel hajol valamihez, amitől félnie kéne.
Carver verse ezt a gondolatot érinti meg: titkon mindannyian kíváncsiak vagyunk arra, milyen érzés bitófára tenni a fejünket azzal a tudattal, hogy az utolsó pillanatban még elrántjuk. A játék és a végzet közti hajszálvékony határ ez. A szabadság illúziója.
Ez az élmény felidézett egy másik, súlyosabb párhuzamot: a nyitott szívműtétem előtti pillanatokat. Az altatás előtti csendet. Ott már nincs kaloda, nincs nevetés (bár az indokolatlan jókedv adott a szedatívum mámorában), nincs elrántás. Fekszel az asztalon, a karok kartámaszon, puha, biztonsági pántokkal rögzítve, hogy a reflexek ne zavarják a beavatkozást. Az intravénás kanül már a kézháton nyújtózik. A propofol lassan oldódik fel a keringésben. Először a perifériás érzékelés tűnik el: a hideg fémtárgyak, az elektródák tapadása, a mandzsetta ritmikus szorítása. A szer a vérárammal jut a központi idegrendszerbe, gátolja az idegsejtek közti ingerületátvitelt, a tudat fokozatosan feloldódik az ismeretlenben. A légút biztosítása érdekében laringoszkópot, majd endotracheális tubust vezetnek be, a lélegeztetőgép szabályozott térfogatot és oxigénkoncentrációt ad. A monitoron számok futnak: pulzus, vérnyomás, oxigénszaturáció.
Mikor az altatás teljes, a tudat már nem tartja össze a pillanatokat, a tested enged. A karok mozdulatlanok, a légzés szabályozott, a vér oxigénszaturációja stabil. Ekkor indul a műtét igazi technikai ritmusa: a mellkas előkészítése, a bőr antiszeptikus előtisztítása, steril lepedők kerülnek a helyükre. A mellkas középvonalában precíziós csontfűrésszel metszést ejtenek, a sternumot kettéfűrészelik, ez teszi lehetővé a szegycsont óvatos felnyitását. A bordaterpeszt alkalmazva apró, feszes mozdulatokkal, a bordákat egymástól eltávolítják, hogy a szívhez biztonságosan férjenek hozzá. A ritmus lassú, koncentrált, minden eszköz, a retraktor, a szívsebész kezében tartott spatula, minden mozdulat a testi struktúrák tiszteletén alapul. A légzőcső, a vérnyomásmérő, az EKG-elektródák, a monitor pittyegése mind a háttérben marad: a test már adat, a szív pedig egy távoli csoda.
Ebben a pillanatban, a bordaterpesz alatt, a sebész kezében a szív tárul fel: az élet motorja, ritmikus, hideg és meleg egyszerre, minden csapása a test legintimebb titka. A műtői tér és az altatás csendje között az ember elveszti az időt: a határ a mozdulat és az állás, a tudat és a fizikum között elmosódik. A párhuzam a bitófával, a gyermekkor kalodájával és a Carver-i elhallgatásokkal most nyilvánvaló: az emberi test kiszolgáltatott, a pillanat veszélyes és mégis gyönyörű.
És mégis, a műtét rutinos pontossága, a sebészek összhangja, a szív-tüdő motor surrogása az altatás kontrollált mélysége biztonságot ad. A test adat, a szív kézzel fogható, a tudat nélkül is él. Ebben a paradox szabadságban jelenik meg az élet intenzitása: a halál közelsége és az élet ritmusa egyszerre, mint Carver versében, ahol a csend mögött ott lüktet az érintés, a hús és a vér.
A műtőasztalon nem lehet felkelni. Nem mintha, nem akarnál, a tested már nem a saját döntéseid szerint működik. A bitófa rögzítése és a műtői pántok között a párhuzam pontos: mindkét helyzetben a test kiszolgáltatott, a különbség a szándékban van. Az egyik oldalon az élet fenntartása, a másikon a véglegesség.
És mégis, a Wake up felszabadító ereje éppen abban áll, hogy a kapun túlról visszavezeti az olvasót az életbe. A húsba, a vérbe, az érintésbe. A szerelem nem eszmény, hanem fizikai jelenlét, meleg és súlyos. Az élés nem szavakban, hanem testekben történik. És ez a visszatérés – a halál közelségéből az érzékelésbe – igazán felszabadító.
Fordítóként a legnehezebb átadni nem a halált, nem a félelmet, hanem azt az egyszerű, szinte szégyentelen örömöt, hogy élünk, és hogy a test még válaszol. Carver nem magyaráz, nem tanít. Csak nyitva hagyja az ajtót. A magyar nyelv feladata ilyenkor az, hogy ne csukja be.
Írta: Fehér Nóra
Raymond Carver
Mostmár felkelhetsz
Juniusban, Zürichben, Kyburg Várában késő délután
a kápolna alatti tömlöcben a padlón egy hóhérbak kuporog
Ott, szelíd arcára merevedett halvány mosollyal vasköntösben vasszűz áll
Ha belécsúszol, tüskés belsejébe zár, és mint egy démon, nem ereszt többé
A feliratba kapaszkodunk
„Nem ereszt többé”
Ott, a sarokban pihen a nyújtópad
a megrendelő minden várakozását felülmúló szerkezet
kérdés nelkül teszi, amit kell
Ha a kárvallot túl hamar ájulna el
az emberkínzók egy vödör vízzel magához térítik
hogy csontról csontra élhesse át a repedés fájdalmát
A szakemberek alapos munkát végeznek
Tudják, hogy mit és hogyan
A vödör nincs már meg
De ott, a falon feljebb egy cseresznyefa feszület függ
Krisztus a kereszten, természetesen – ki más lenne?
A hóhér is ember, nemigaz?
Meg aztán ki tudja, hogy az utolsó pillanatban megpillant-e egy értelem résén beáramló fénycsóvát amin
keresztül akár sorsának elfogadása is áttörhet és beleáradhat a már majdnem megolvadt szívébe – Jesu
Christe, megváltóm.
A bakot nézem
Miért ne? Miért is ne?
Ki ne vágyott volna már arra, hogy egy lefejező tuskóra tegye a nyakát következmények nélkül?
Ki ne akarta volna már életét tétként felkínálni az utolsó pillanatra hagyott visszakozás lehetőségével?
Ki az aki titkon ne sóvárogna minden tapasztalat után?
késő van
A tömlöcben csak mi ketten
az Északi-sark és a Déli- sark
Letérdelek a kőpadlóra
összekulcsolom az ujjaimat a hátam mögött
és a fejemet a bakra hajtom
érzem az artériám lüktetését ahogy centiről centire előrébb csúszom a vájatban addig,
amíg a torkom bele nem illeszkedik a sekély mélyedésbe
Lehunyom a szemem
levegőt veszek
mély levegőt
A levegő, mintha sűrűbb lenne, szinte a számban érzem az ízét
Egy pillanatra megnyugszom, úgy érzem, akár el is szenderedhetek
– Ébredj fel – mondja,
és én felébredek
Elfordítom a fejem és látom, hogy fölöttem áll felemelt karokkal
Látom a baltát is, úgy tesz, mintha tartaná,
olyan nehéz, hogy alig bírja a válla fölé emelni
– Csak vicc – mondja, leereszti a karját, vele együtt a baltát, ami nincs, majd elvigyorodik
– Még nem végeztem – mondom én
Egy perccel később, amikor visszateszem a fejem a kifényesedett vájatba a szívem kissé hevesebben
ver, nincs idő imára, ami éppen formálódna a torkomban. Befejezetlenül hullik le az ajkamról, amikor
meghallom a hirtelen mozdulatot
Húsa az enyémen,
keze éles éke rendíthetetlenül sújt le koponyám tövére
és én billenek, orrom az állam fölé bukik, kapaszkodom a látás maradékaiba, abba a kevés fénybe ,
amit még meg tudok ragadni, hogy magammal vigyem bárhová is tartok.
– Felkelhetsz – mondja, és én felkelek
Lassan talpra állok, ránézek,
egyikünk sem mosolyog,
két remegő test,
még nem mi vagyunk
Aztán kibújik a mosolya
karom a csípőjére fonódik
és elindulunk a következő folyosón
fényre vágyva
Fehér Nóra fordítása
A fotókról
2005-ben Svájcban jártam ösztöndíjjal. Egy apácakolostorhoz épített apartmanban laktam, ahol pár hónappal előttem Krasznahorkai. Az apartman alatt az oltár állt, a hálószobából a kolostor padlástere nyílt, vagyis lezárta egy ajtó. Az utolsó napokban tudtam meg, hogy az ajtó túloldalán egy szent csontereklyéje található. Igyekeztem mindent látni az országból. Így vetődtem el Kyburg várába is, ahol Carver járt, és összetéveszthetetlen hangon szólította meg a kínzóeszközöket. Én nem ezen a szemüvegen keresztül láttam a tárgyakat, sokkal inkább az átélés borzalmával. Az emlékezetemben rég volt napirenden Kyburg, de ahogy Carver megszólított, azonnal magam előtt láttam mindent. A versben említett Krisztus-keresztet le is fotóztam. Húsz éve volt. Az emléke azért olyan eleven, mert magát a keresztet egy fotószalonban bekereteztettem, és búcsúzóul ajándékba adtam az apácáknak. Cserébe egy kis üveg cseresznyepálinkát kaptam. Kinek a pap, kinek a papné.
Podmaniczky Szilárd
