Kijev, a múlt üzenete (1986)
Nagy várakozással indultam a következő nemzetközi kupameccsemre, Kijevbe. Mindenre fokozott izgalommal tekintettem, mert itthon csak a viccek alapján volt elképzelhető a gorbacsovi fordulat, a “glasznoszty”, “peresztrojka” és más érdeklődésre számot tartó változás.
Az utazás is furcsának tűnt, mert nem lehetett egyenesen elérni a célpontot, csak Moszkván keresztül, tehát repültem 2000 kilométert a szovjet fővárosig, majd egy másik géppel vissza Budapest felé még 1000 kilométert.
Na, és a kitüntetett figyelem, ami az utamon kísért, itthon már elképzelhetetlen lett volna. Hiába, a mérkőzés a Kijevi Dinamó és a Lokomotív Szófia együttesét érintette, tehát a vendéglátó a szovjet belügyi szervezet csapataként szerepelt.
Így esett, hogy a seremetyevói repülőtérre érkezésemkor a stewardess kérte, hogy én ne szálljak ki a többiekkel, hanem maradjak a helyemen. Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködöm, így aztán 25-30 percig néhány takarító társaságában várakoztam, akik tették a dolgukat. Azt fel sem tételeztem, hogy egy ekkora géppel egyedül utazom Kijevbe, mint kosárlabda bíró, de mindenesetre furcsa volt.
A gép lassan elindult, és már soha nem fogom megtudni, hogy Seremetyevó melyik kifutójára gurultunk át 15 kilométeres sebességgel. Kiderült, hogy a Budapest-Moszkva járat gépe indul tovább helyi járatként Kijevbe. Magányosságom hamar megszűnt, mert a gép pillanatok alatt megtelt, még a folyosón is álltak az utasok, közöttük egy jól nevelt kecskével, amely némán tűrte a fáradalmakat. Hiába, ilyen a tömegközlekedés.
Leszállás után pillanatok alatt átestem a bebocsátáson, kint pedig átadtak egy nyugalmazott belügyi főtisztnek, aki kalauzolt ottlétem alatt, mondhatnám vigyázott rám. Két teljes napot töltöttünk el nagy egyetértésben, amibe beletartoztak az étkezések, a városnézés, múzeumlátogatás és a mérkőzés.
Reggel már várt rám a szálloda éttermében és mindjárt képet kaptam a gorbacsovi szabályok komolyságáról és a korábbi érdemek elismeréséről. A reggeli tilos vodkát címke nélküli kis zöld vizes üvegben hozta a pincér a szokásos kacsintással, déltől meg már szabad lett az alkohol.
A program hamar eltelt, beleértve a mérkőzést is, amely az akkori papírformának megfelelően hazai győzelmet hozott. Az azt követő banketten mindenki részt vett, akinek bármilyen köze volt az eseményhez, ahogy azt a KGST országoknál megszokhattuk. A kötetlen hangulatban a vesztes csapat is feloldódott, ettünk, ittunk, vígan voltunk, ahogy mondani szokták.
A helyiek között ült egy középkorú úr, aki szomorúnak látszott és néha furcsán megakadt a tekintete rajtam. Miután a győztes csapathoz tartozott, nem értettem a dolgot. Odaültem mellé és megkérdeztem, hogy mi bántja?
Először elütötte a kérdést, mondván semmi. Aztán csak elkezdte mondani, hogy neki semmi baja velem, meg hogy még nem is éltem akkor, de mivel tudta, hogy magyar vagyok, állandóan az járt az fejében, hogy az édesapját a háborúban a békés szülőfalujában partizánokat kereső magyar katonák lőtték agyon, amikor a hátsó kertkapun tért haza, kapával a vállán.
Szavam elakadt, mert mit lehetett volna erre mondani? Bármilyen bocsánatkérés értelmetlen lett volna, még ha nem is volt rá okom, innentől már vele együttérezve magam is szomorú arccal szégyenkeztem, alig várván az este mielőbbi befejezését.
Juhász Sándor, a kosaras golfos, 2025
Juhász Sándor korábbi írásai
