Élményolvasó – Paul Auster: Láthatatlan
Nagyon régen olvastam már Paul Austert, akitől a New York trilógia alapvetően jó olvasmányélményként maradt meg ifjúkori önmagamban, nem volt rossz Trükkös játék című krimi-próbálkozása sem, persze rowlingi értelemben nem mondanám áttörőnek; érdekes a nagyszerű Nobel-díjas Coetzee-vel folytatott baráti levelezése, Auster valahogy egy New York-i entellektüelként rögzült bennem, enyhe nagyvárosi depresszióval, művészlégkörben pácolva.
Láthatatlan című tizenötödik regénye fülszöveg alapján izgalmasnak tűnt – mondom, nosza rajta, térjünk vissza Austerhez. És most sem találtam máshol magam, mint évtizedekkel korábban.
Nem rossz könyv ez, csak valahogyan mai fejjel kissé érdektelen, belterjes, nyavalygással teli, értelmiségi köldöknézegetősdi, merésznek gondolt, ám inkább csak kimódoltnak ható fordulatokkal. A jóképű irodalmi tehetség, az ő gyönyörű szabados nővére, vérfertőzés vagy sem, ördögi idősebb barát titokzatos szeretővel, idősíkok váltogatása, italozások, okoskodások Manhattanben és Párizsban, spleen, emlékezés, miegymás, John le Carré titokzatos kémfonalával gombolyítva.
A tétet, az erőt hiányolom, az íráskészség megvan, de ez így hullámokban unalmas, nem ráz fel, nem cibál meg, nem szédelgek tőle. Kellemes játék, egy belterjes, kényelmes egyetemi értelmiségi világ konstrukciója. Tigris papírból. Történet a történetmesélésről.
Nyilván mindez ízlés dolga is. Nyilván számosan rajonganak Austerért, én annyira nem. Nem az én írói világom, de ettől nem csapnivaló vagy hitvány, sőt alapvetően vonzó is, okos, mégis egyszerűen számomra nem eléggé érdekes, nem olyan mély, súlyos, érdes, mint mondjuk McCarthy, Carver, legjobb pillanataiban Bukowski vagy az áradóan realista Tom Wolfe. Na igen, az ő kegyetlenül mulatságos esszéje jutott eszembe, amellyel a rajta fanyalgó Updike-Mailer-Irving triónak vágott vissza, akik nem szerették, lefitymálták az ő életízét.
Auster azonban nem életidegen. Inkább nagy burokismerő, fentről, a magasból. Van a könyvben egy kedvenc mondatom, valamiért igen relevánsnak érzem ide, austeresen: „Aki ilyen intelligens, mint te, annak lehetne több esze“.
Jut eszembe, jó pontként a végére: a főhős Párizsban Georges Perec: A dolgok című művét olvassa – azt olvassátok el ti is mindenképpen, komoly, nem kopó francia remeklés.
Paul Auster 2024. májusi halálakor írtuk:
Auster „stilizált, furcsán rejtélyes posztmodernista fikciót írt, amelyben a narrátorok ritkán mások, mint megbízhatatlan személyek, miközben a cselekmény alapja folyamatosan változik,” írta a regényíró, Joyce Carol Oates 2010-ben.
Történetei gyakran játszanak a véletlen, a lehetőség és a sors témáival. Sok főhőse maga is író, munkássága önhivatkozó, korai regényeinek karakterei később ismét feltűnnek későbbi műveiben.
„Auster kialakította a kortárs irodalom egyik legjellegzetesebb megszólalási alakzatát,” írta a kritikus Michael Dirda 2008-ban. „Az elbeszélő hangja olyan hipnotikus, mint a Régi Tengerészé. Kezdj bele egyik könyvébe, és a második oldalon már nem tudsz mást hallani.”
Az író 1947-ben Newarkben, New Jerseyben született. Auster szerint írói élete nyolcévesen kezdődött, amikor lemaradt kedvenc baseball hőse, Willie Mays aláírásáról, mert sem ő, sem a szülei nem vittek ceruzát a játékra. Attól kezdve mindenhová vitt egy ceruzát.
„Ha van egy ceruza a zsebedben, jó esély van rá, hogy egy napon kísértést érzel majd arra, hogy elkezdd használni,” írta egy 1995-ös esszéjében.
