A kicsi gyerekeknek szóló történetek kapcsán gyakran kerülnek komoly dilemmába a felnőttek. Vannak, akik szerint megnyugtató, kiszámítható mesékre van szükség, amelyekben a gyerekek a saját életükre ismernek rá, és ha van is konfliktus, az könnyen és hamar oldódjon is meg. Mások szerint viszont a mesék feladata éppen az, hogy szörnyeket adjanak a gyerekeknek, hiszen fontos belső munka, hogy megrémüljünk a saját belső szörnyeinktől, de a mese befogadásával, feldolgozásával le is győzzük őket.
Tapasztalataim szerint az ennyire szélsőséges vélemények egyébként elég ritkák, a szülők és pedagógusok többsége valahol a két spektrum között helyezkedik el. Én meg tökéletesen laikusként azt mondom, úgyis minden gyerek más, hát akkor nyilván mindenkinek mást kell adni. Még szerencse, hogy annyiféle gyerekkönyvből választhatunk a könyvesboltokban, és folyamatosan érkeznek az újdonságok is. Mint például Gertheis Veronika négy meséből álló tematikus gyűjteménye, a Kerek Erdő – Mesék tavasztól télig. (Itt megrendelhető kedvezményesen!)
Gertheis Veronika, aki óvoda- és drámapedagógusi valamint meseterapeuta végzettséggel is rendelkezik, immár egy évtizede vezet Meseváros foglalkozásokat az óvodás korosztálynak, amelyek célja a szerző honlapja szerint, hogy a gyerekek “megismerjék az érzelmeiket, könnyebben kifejezzék magukat, fejlődjenek a szociális készségeikben, bátrabbak legyenek és merjék használni a kreativitásukat”.
A Kerek Erdő meséi kapcsán egyrészt azt érzem, hogy hasonló célokat kívánnak szolgálni, másrészt azt is, hogy ennyi év tapasztalatával a háta mögött Gertheis Veronika elég jól felmérhette, mit szeretnek a gyerekek, mivel lehet lekötni őket.
Ha az írásom elején említett spektrumra akarjuk feltenni ezt a könyvet, annak egyértelműen a megnyugtató, kiszámítható mesék között van a helye, talán elég közel is annak szélsőséges formájához. A négy mese mindegyike ugyanabban az aranyos, puha, szeretettel teli világban játszódik, amelyben soha senkivel nem történik semmi igazán félelmetes vagy fájdalmas, és ahol soha senkiben és semmiben nem esik helyrehozhatatlan kár. Mindehhez Gyovai Katalin illusztrációi is hozzásegítenek a lágy pasztellszínekkel és a jópofa, karakteres állatábrázolásokkal.
Az első történet tavasszal játszódik, Nyuszi és Őzike összevesznek azon, hogy Őzike véletlenül eltaposta Nyuszi virágait, de a történet végére kibékülnek, ugyanis rájönnek, hogy a virágokból kitaposott festékkel nagyon szép hímes tojásokat lehet festeni. A nyári történet Szutyejev mester legjobb pillanatait idézi (ki emlékszik még a Vidám mesékre?), ugyanis két ötletet is átvesz és újramesél tőle. Cinke a saját kárán tanulja meg, hogy ő soha nem fog úszni, hiszen nem vízimadár, de barátja, Mogyorós Pele épít egy hajót, amellyel Cinke is megtapasztalhatja, milyen a vízen suhanni. Az őszi mesében Mezei Pocok (aki talán az egyetlen igazán negatív szereplő) elveszi Mogyorós Pele fészkét, amelyet a téli álmához épített, de Nyuszi segít neki visszaszerezni.
Ezek is jó mesék, de számomra egyértelműen az utolsó, téli történet volt a könyv fénypontja. Amíg a korábbiak érezhetően óvodai konfliktusokat és kihívásokat modelleznek, itt már megjelennek komolyabb témák is, úgymint az idő múlása és a klímaváltozás, de továbbra is ezzel a hihetetlenül mély megnyugvást és biztonságot árasztó nyelvi és képi világgal. Őzike észreveszi, hogy eltűntek a pöttyei, és szembesülnie kell azzal, hogy az idő bizony csak előre halad, ő már soha többé nem lesz kicsi. Ha ijesztő is a gondolat, hogy elveszett a rejtőszíne, valójában már nincs rá szüksége: “te már nagy vagy, el tudsz futni, vagy meg tudod védeni magad”, mondja neki egy idősebb bak, és Őzike arra is rájön, azért valamit tényleg tudnak ezek a felnőttek. Még ha olyan vicces is, ahogy a régi idők nagy teleiről mesélnek, a kemény életről, amit ezek a mai fiatalok, akik ma már januárban is rügyet rágnak, bezzeg el sem tudnak képzelni.
Hát ilyenek a Kerek Erdő történetei. Ha az óvodás korú gyereknek nehéz napja volt, szorong, nehézségei, feldolgozatlan érzései vannak, akkor egy ilyen esti mese biztosan nem fog tovább rontani a helyzeten. Hogy javítani fog-e? Ennek megvitatását rábízom a hozzáértőbb felnőtt-társaimra, és maradok a kaptafánál, vagyis annál a magánvéleménynél, hogy szeretem ezeket a bolyhos állatkákat a megnyugtató hangvételű meséikkel.
