Rianás
Szokás szerint a társaság hajnalban lezúdult a szaunába, majd a sportos ébresztő után a kisebb csoportok a saját kötelező szent gyakorlatuk szerint vették magukhoz a pálinkát, a teát vagy kávét a reggeli előtt. A reggeli békésen eltelt, majd mindenki elterült az ágyán, készülvén a napirend következő pontjára.
11-kor már mindenki ott toporgott az üdülő előtt, természetesen rendesen beöltözve a karácsony utáni túra minden szükséges felszerelésével. Ez vonatkozott a ruházatra és az ezzel járó, zsebekben elhelyezett tömény italos flaskákra, valamint a balatoni kikötő vizén csúszkáló hattyúk, kacsák és sirályok etetéséhez szükséges eleségre. Óriási szerencsénkre ekkor a Balaton legalább két méteres jégpáncéllal várta a korcsolyázókat, jégvitorlásokat és a sétálókat.
Félelemre semmi okunk, a tiszta jégben jól látszottak a belefagyott növények és apróhalak és érzésre is olyan volt, mintha a bent haladók az úttest betonján járnának. Mi menet közben ittunk a pálinkákból minden sarkon (ott volt sarok, ahol megálltunk), etettük az összes madarat, majd tovább sétálva elértük a Hatlépcsős (leánykori nevén Muskátli) vendéglőt, ahol a társaság már kiéhezve rendelte a kocsikeréknyi velős pirítósokat és a hasonló nagyságú lilahagymás zsíros kenyereket. A diéták szerint fogyott a forralt bor, az üdítő és a különcök söre. Így megpihenve a visszaútra, elindultunk az üdülő felé.
A parthoz leérve láttuk, hogy mekkora a forgalom a jégen és úgy gondoltuk, a visszaúton próbáljuk meg a jégen megközelíteni kikötőnket, a Koloskát. A parton sétálva mindig megbeszéltük, hogy milyen furcsa az a betongerendákból álló emlékmű féle szobor, ami úgy száz méterre meredezett a tóban. A jég segítségével simán odaértünk a kőhalomhoz, ahol vidáman beszélgettünk és persze újra előkerültek a pálinkás butykosok. A nap sütött, szél sem rezdült, csak a korcsolyák hangját hallottuk a strandról, amikor megszólalt a természet.
A repülőgépek hangrobbanása mormogásnak számított a rianás fülsiketítő zajához képest, amit talán életünkben mindannyian először hallottunk, mivel csak az üdülésünk idején tartózkodtunk a tó partján. Így, bent állva a tóban a jég tetején, remegett alattunk minden és a zaj csak nőtt, ahogy a tó több kilométer hosszan megrepedt.
Ekkor a lányok – nyolcan-tízen – elkezdtek futni a part felé. Maximum száz métert kellett futniuk, hogy elérjék a szegélyt, ahol azonnal beálltak az ott álló, versenyhajókat szállító trailer mögé. Onnan leskelődtek, hogy mi történhet még, lesz-e valami bajunk?
Mi, a fiúk, röhögve figyeltük a nagy futást, lenyelve az utolsó kortyokat utánuk indultunk. Amikor kiérkeztünk, nem győztük hallgatni a szemrehányó megjegyzéseket, hogy milyen felelőtlen bunkók vagyunk, mert mi nem aggódunk a család miatt, nekünk csak az ivás volt a fontos, meg a röhögés.
Hiába mondtuk, hogy ha közvetlen alattunk reped, akkor se csinálhattunk volna semmit, és gratulálunk, hogy futás közben senki nem esett el, nem fogadták el a védekezést és egyöntetűen mondták, velünk a jégre soha többet nem lépnek.
Az emlék örök, különösen, hogy évek óta Füreden még jeget se láttunk, nemhogy gyalogosan közlekedni lehessen rajta, sőt még a betongerendákat is kiszedték, tehát emléktúrát se rendezhetünk oda, így marad csak a parton sétálás.
Juhász Sándor, a kosaras golfos
Juhász Sándor korábbi írásai
