(Itt egy visszaemlékezést olvashatsz a 80-as évekről, hogyan folyt a sport oktatása katonai berkekben az egyetemet végzettek számára.)
A sors rendelése folytán bekerültem a Néphadsereg állományába, mint polgári testnevelő. Ez olyan volt, mint egy rendes iskola, csak a képzendők összetétele számított különlegesnek. Az orvosok 110-en, a mérnökök és a jogászok 20-20-an, ez tiszta képet adott az akkori oktatás (80-as évek) sokszínűségéről és a foglalkozás csoportok egyediségéről.
Az órák leginkább a népszerűbb sportok, mint a labdarúgás, a kosárlabda, asztalitenisz helyadta lehetőségeinek gyakorlásából, és az állóképesség atlétikai felméréseiből álltak. Egy-két órát eltöltöttünk a katonai rohampályával való ismerkedéssel, hogy a három hónapos felkészítés utáni csapathoz kerülésüknél legalább mondhassák, láttak már ilyet.
A tennivalók közé tartozott az úszás oktatása is, amelyet a Széchenyi fürdőben végeztünk. Ezt különösen nyáron szerettük, mert a dupla óra mindenkinek kellemes kikapcsolódást jelentett a laktanyaéletből.
A hallgatók az egyetem elvégzése után három hónapot töltöttek a laktanyánkban, majd kikerültek az ország valamelyik helyőrségébe, ahol ellátták a hívatásuknak megfelelő feladatukat, mint katonaorvos, mérnök vagy jogász. Újabb három hónap után kapták meg az egyetemistáknak járó alhadnagyi, vagy ahhoz közeli rendfokozatukat, és így kezdődött számukra a nagybetűs ÉLET.
A tanszék vezetését Európa-bajnoki címmel rendelkező válogatott kosárlabdázó látta el, beosztottjai is a sportban nevelkedtek. Velünk dolgozott a magyar rúdugró válogatott kapitánya, valamint egy nyugdíjas alezredes státuszban oktató lovas, aki korábban a Budapesti Honvéd Sportegyesület legendás sportszázadát vezette, és még két kosárlabdás.
Természetesen az állomány nem csak a testi nevelésből gyarapodott, hanem a katonai tantárgyak mellett a politikai megalapozás is a napirend részévé vált.
Ezek során kitárgyaltuk az akkori katonai stratégiát, ami az olaszországi főcsapásirányt jelentette 40 km/órás haladási sebességgel.
Soha sem felejthetem a vitában megszólaló főnököm kiegészítését, amit a sebességgel kapcsolatban tett.
Abban az időben ritkán jutott el halandó ember, de katona még kevésbé külföldre, így a tapasztalat is csak az I. világháború emlékeiből építkezhetett.
Miután a kosárlabdával, a válogatottal sűrűn járt arrafelé, így jogosnak tűnt javító szándéka.
Annyit mondott: – Ahogy haladunk, majd el fogjuk érni a hágókat, mindegy, hogy melyiket, mi természetesen teljes fegyverzetben, akkor a hegytetőn megjelenik majd két-három rövidnadrágos parasztember botokkal felszerelve és a botokkal majd kipiszkál egy-két sziklát a helyéből, ami talán még a hágót is lezárja, aztán kereshetünk új kerülő utat a célunk felé. Ennyit a 40 km/órás haladásról!
Ezek után a témát lezártuk, további információkra várva.
Hasonló foglalkozáson hangzott el: “újabb ország hajtotta be fejét a szocializmus jármába, Angola, ahol a kubai elvtársak segítségével vettük át a hatalmat”.
Még tíz év kellett a rendszerváltásig.
Juhász Sándor, a kosaras golfos
Juhász Sándor korábbi írásai
