Élményolvasó – Jon Fosse: Trilógia – Álmatlanság/Olav álma/ Esti dal)
Mikor tavaly elolvastam a Reggel és este ködben úszó minimalista prózáját a Nobel-díjas norvég mestertől, hazája írófejedelmétől (ekképpen, intézményként tekintenek rá), fanyalogtam kissé, de azt mondtam, kíváncsi vagyok még rá, mert komoly író, csak engem annyira nem bűvölt el.
Tehát most folytattam egyik alapművével, de az első benyomások nem változtak, nem kerültem közelebb Fosse világához, ehhez a lassú, balladai stílushoz, miközben elismerem, komoly, erős irodalom ez, mitikus és mély, egy nedves, mohás ősi szikla szól belőle, ahogyan szemléli az embereket, érzéseik és cselekedeteik időtlenségét, letisztult egyszerűséggel fogalmazva, mégis titokzatosságba burkolózva.
Minden adott hát a lényeghez, a drámához, a középpontba jutáshoz, de valami számomra nem stimmel, nem ránt magával, a hatás okos kiszámítottsága kocogtatja néhol az ablakot, ezt veszem észre magamban, valami gyanakvást – túl kimódoltak ezek a mondatok, az építmény egésze.
Miért gondolom ezt? Nem tudom, s ez a nemtudásom viszont Fosse javára billenti a dolgot. A megoldás talán a norvég irodalom iránti vonzalmamban van, bármily furcsa is ezt mondani.
Leginkább Hamsun miatt lehet, az ő ősereje, tiszta nyelve, tolsztoji tüneménye elbűvöl, meghatározza olvasói élményeimet. Másfelől a mai modern végponton Knausgård szemérmetlen önboncolása is nagyon sokáig magával ragad. Per Petterson történetei szikráznak és élvezetesek. Tor Ulven lírája nyakon ragad és egy jéghideg patakba márt.
Talán túl későn kezdtem olvasni Jon Fossét. De kihagyni nem szabad.
A. Dobos Éva Jon Fosse magyar műfordítója mondta az íróról:
A negyven éve Oslóban élő műfordító hozzátette, hogy először Fosse vesszőhasználatának titkát kellett megfejtenie, mert mint mondta, a norvég író műveiben a vesszők a ritmust, a tempót, a szünetet, a hangerőt és a hangsúlyokat jelzik. Felidézte, hogy maga a szerző tanácsolta neki: ne a nyelvtannal törődjön, ne rendszert keressen, hanem érezze a regényekben jelen lévő zenét.
