Jean-Claude Mourlevat: Zebulon mindent belead, Móra Kiadó, 2024. 272 oldal
Meglepő vallomás következik: bár már huszonsok éve olvastam, még mindig nagy kedvencem Bálint Ágnes meseregénye, a Mi újság a Futrinka utcában?. Meg is tudom indokolni, miért.
Ugyan gyerekeknek készült a könyv, de a szereplők a maguk kis társadalmában, nagyrészt felnőtt szerepekben mozognak, ami egyrészt felszabadító (hiszen jó, ha látják a gyerekek, hogy a felnőttek milyen nagyon hülyék tudnak lenni), másrészt viszont remek korrajz is. Pont ugyanannyira kiolvasható belőle a szocializmus mindenféle sajátossága, idealizmusa, ilyen-olyan árnyoldala is, mint a korszak felnőtteknek szóló regényeiből.
Jean-Claude Mourlevat Zebulon-sorozatát olvasván lépten-nyomon eszembe jutott Bálint Ágnes, merthogy rengeteg a hasonlóság a két szerzői hang között.
Mourlevat világában létezik egy bizonyos Állatok Országa, amely ugyanolyan európai ország, mint a többi, csak éppen nem emberek, hanem antropomorf állatok lakják. Az első kötetből, amely a Zebulon, avagy bűntény a Borzoló Borzollóban címet viseli, ki is derül a Mourlevat-féle társadalom hierarchiája: legfelül vannak az emberek, aztán az antropomorf állatok (őket az emberek kicsit lenézik), és végül a hagyományos állatok (őket pedig ugyanúgy kizsákmányolják, ipari körülmények között kínozzák, megeszik, ahogyan a mi valóságunkban is).
Az első kötet egyik alapkonfliktusa, ahogy azt Böszörményi Gyula annak idején megírta, pont az volt, hogy az antropomorf állatok beszorulnak két identitás közé: intellektus szempontjából az emberekre, kinézet szempontjából viszont a hagyományos állatokra hasonlítanak. Mindezek az identitáskérdések azonban nem csak úgy maguktól merülnek fel, hanem egy gyilkossági ügy kapcsán, ahol a gyilkossággal vádolt Zebulon (egy antropomorf sün) és legjobb barátja, Berti (egy antropomorf malac) maguk kezdenek nyomozni, hogy tisztára moshassák Zebulon nevét.
A második kötet, a Zebulon mindent belead alapvetően szintén krimi, bár a megoldandó rejtély ezúttal nem gyilkosság, hanem egy eltűnt személy, pontosabban egy antropomorf nyúl keresése.
Szimóna az első kötetben mellékszereplő volt, itt viszont körülötte forog minden: Zebulon, az egyetemi hallgató és Berti, a pályakezdő ezermester túl későn döbbennek rá, hogy elhanyagolták a lányt, nem vették észre, mennyire magányos és céltalan az élete – most pedig eltűnt.
Gyerekregényhez képest igencsak sötét alaphelyzet, de hát ezzel jár, ha felnőtt szereplők, felnőtt helyzetek között bonyolódik a cselekmény. A fiúk bevonnak még két ismerőst, a szintén az első kötetben megismert Hősödi Márkust és Schmitt Valtert, és együtt nyomoznak, majd utaznak, hogy visszahozzák Szimónát, amíg még nem késő.
A két könyvet szerencsére csak a szereplők személye köti össze, a cselekmény nem egymásra épül, így az is élvezheti a Zebulon mindent beleadot, aki a Zebulont nem olvasta. A társadalmi és társadalomkritikai felvetések pedig immár nem annyira az állatok kettős identitásának feszültségére, az emberek országában érzett idegenségre épülnek, hanem az egyén sebezhetőségére a csalókkal, áltudományokkal, bizniszegyházakkal szemben. Pont annyira kortárs téma, mint mondjuk Bálint Ágnes Futrinka utcájában a KMK kallódása volt a munkát piedesztálra emelő közegben.
Az, hogy a főszereplők antropomorf állatok, akik a nyomozás során emberekbe és más antropomorf állatokba is belebotlanak, itt már szinte mellékes: Szimóna sorsa tragikusan emberi, a szerző világnézetéről pedig akkor is kitalálnám, hogy francia, ha nem tudnám, hogy Jean-Claude Mourlevatnak hívják.
De azért maga a könyv mégsem tragikus, hiszen mégiscsak egy gyerekregényről beszélünk. A nyelvezet kortárs, pörgős és szellemes, Zebulon és Berti fiatalos módon beszélnek, autentikus módon nem értik a nyugalmazott egyetemi tanár által használt bonyolultabb szavakat (a gyerekolvasók viszont ugyanúgy kipuskázhatják őket a szótárból, ahogy Zebulon!), és rendes huszonéves srácok módjára sosem állnak meg, mindig jön egy újabb ötlet, és vele egy újabb kaland, na meg egy fordulatos, izgalmas cselekmény.
Azt kell mondjam, tetszik ez a “felnőtt élethelyzetekbe helyezett állatok gyerekeket szórakoztatnak” alapállás. Jöhet még belőle, kedves Monsieur Mourlevat…
(Utóirat: azt is mindenki tudhatja rólam, hogy fanatikus rajongója vagyok A kőszívű ember fiainak. Úgyhogy köszönöm a fordítónak, Pacskovszky Zsoltnak, hogy a Jefferson névből pont Zebulon lett. Amikor az első kötetben a sün Zebulon menekülés közben levágja a hajtincsét, és közben majdnem szó szerint ugyanaz a mondat hangzik el, mint amit Tallérossy Zebulon mond, amikor menekülés közben levágja bajuszát és a szakállát… na, hát az egy felbecsülhetetlen értékű jelenet volt!)
