2022-ben az író hétköznapi életet élt feleségével Kijevben. Most, miután elmenekült otthonából és önként jelentkezett a hadseregbe, megírta az elmúlt két év erőteljes beszámolóját.
Charlotte Higgins írása 2024. június 9.-én, a The Guardian vasárnapi számából
2022. február 24-e előtt az akkor 33 éves Oleksandr Mykhed író és felesége, Olena, irigylésre méltó életet éltek. 2018-ban vettek egy háromszintes városi házat Hostomelben, Kijev egyik külvárosában. Szombatonként brunch-ra jártak – buggyantott tojás, túrós palacsinta – és sétáltatták a kutyájukat, Lisát az erdőben. Hétvégi rituáléjukhoz tartozott a ház takarítása, ami Mykhed számára gyakran egy könyv kellemes felfedezését jelentette. Az élet tele volt várakozással: jegyek a Nick Cave-koncertre; új könyve, amely klasszikus ukrán szerzőkről szól, majdnem kész volt. Hétvégi estéken valami finomat főztek. Olena éppen a garnélarák curryjét tökéletesítette.
Kicsivel több mint két évvel később találkozom Mykheddel egy grúz kávézóban, Kijev központi vasútállomása közelében. Késik a légiriadó miatt: amikor a sziréna éles hangjai felzúgnak a csúcsforgalomban, a kijeviek szokás szerint megnézik a telefonjukat, és rájönnek, hogy ezek csak Oroszországban felszálló ballisztikus rakétákkal felszerelt repülőgépek, és általában úgy döntenek, hogy folytatják az életüket.
Amikor Mykhed megérkezik, kapucnis pulcsit és cargo nadrágot visel, sápadt és fáradtnak tűnik, valaha hullámos szőke haja koponyáig lenyírt katonai rövid fazonra váltott. Azonnal jelentkezett a fegyveres erőkhöz, amint a teljes körű invázió elkezdődött. Nem mondhat semmit a szolgálatáról, kivéve, hogy éppen most tért vissza egy kimerítő 40 napos kiképzésről.
Amit elmondhat, az az, hogy régi élete visszavonhatatlanul elveszett. „Úgy élek, hogy úgy érzem, nincs múltam. Úgy élek, hogy úgy érzem, nincs jövőm. Úgy érzem, az emlékeim nem hozzám tartoznak,” mondja. Még azt sem tudja, hány éves – hivatalosan 36. A háború miatt egyszerre érzi magát sokkal idősebbnek és sokkal fiatalabbnak.
Az orosz inváziót megelőző hónapokban a normális élet látszata már kezdett megkopni. Egyik este, 2021 decemberében, vacsora közben Artem Chekh író és a 2014-ben kezdődött orosz-ukrán háború korábbi szakaszának veteránja megjegyezte, hogy egy brit magazin felkérte, írjon egy teljes körű invázió előkészületeiről. „Nem tudom elképzelni, hogy az oroszok csak úgy rakétákkal bombázzák Kijevet,” emlékszik vissza Mykhed, ahogy mondta. Ennek ellenére ő és Olena annyira megijedtek, hogy december 18-án egy nem szokványos bevásárlókörútra mentek, ahol vettek egy power bankot, egy kést, egy baltát, egy fejlámpát, liofilizált élelmiszert és egy elsősegélycsomagot – egy vészhelyzeti táska összetevőit. Aztán február közepén, életében először, Mykhed megérintett egy fegyvert. Ő és Olena néhány órás képzésen vettek részt, hogyan szereljék össze és szedjék szét a Kalasnyikovot. Az, hogy mi minősülhet normális életnek, teljesen torzulni kezdett.
„Nem normális, hogy az én generációm írói tudják, hogyan kell nekrológot írni az író barátaiknak. De én tudom, hogyan kell ezt megtenni.”
Aztán eljött február 24-e. Aznap reggel a pár arra ébredt, hogy a Valkűrök lovaglására illő jelenet játszódik le: „Helikopterek, helikopterek, és puskapor szaga volt a levegőben. Az a puskaporszag: íróként rájössz, hogy ez egy olyan részlet, amit nem tudnál kitalálni,” mondja. Az oroszok a házukhoz közeli repülőtérért harcoltak. Próbálta rávenni a szüleit, hogy hagyják el a lakást, ahová nemrég költöztek, egy közeli, zöldellő ingázó városban. Ők megtagadták, és otthon maradtak. Aznap este Mykhed és Olena fogták a vészhelyzeti táskáikat, és elindultak a délnyugati Csernyivci városába.
A cikket itt olvashatod tovább a The Guardian hasábjain
