Várdai István csellóművész, karmester, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője volt Szatmári Róbert vendége a radiocafé Enyhe katarzis című műsorában.
A művész beszélt a nehéz időszakairól, a kiégésről, a vezénylés élményéről és arról is, hogy mi számára a motiváció a mindennapokban.
Várdai, akiről nemrég egy dokumentumfilm is készült, így vall a tehetségről:
„Persze, jó, hogy valamihez volt affinitásom és ez viszonylag könnyen adta magát. Egy bizonyos pontig jó. De hogy is szokták mondani az úszóknál? Addig a bizonyos tíz másodpercig mindenki eljut, az a kérdés, hogy onnan ki tud még közelebb kerülni a kilenchez. És ennél a pontnál viszont nagyon sokat vár el az élet cserébe azért, hogy adott tehetséget.”
A beszélgetés egy pontján egy korábbi, Csabai Máté által a fidelio.hu-n megjelent interjúra tértek rá, ami itt közlünk egy rövid részt.
A művésznek muszáj megjárni a csúcsokat és a mélységeket is, hát én lementem a pincébe, de kitakarítottam a padlást is.
Nincsen fény sötétség nélkül, a kérdés, hogy mennyire tudja az ember ötvözni magában a kettőt. Van az a pont, ahonnan már nagyon nehéz felállni, nekem viszont, bár voltak kemény idők az életemben, valahogy mindig sikerült. A tanítványaimnak is azt szoktam mondani, hogy nem az a jó, ha valaki a hibák elkerülésére törekszik. Az élet is gyakorlás, főleg a fiatalkor. Úgy nem lehet önfeledten élni, ha folyamatosan a hibáktól félünk. A nagy hibákat viszont érdemes elkerülni.
Mindezt azért emeltük ki, mert a mostani beszélgetésben még részletesebben elmondja Várdai István azt, mit jelent az a bizonyos pince és padlás, és mit jelenten a hozott múlt az életünkben.
Korábban a Librariuson is készült interjú Várdai Istvánnal, amit itt találtok
