Ahogy minden évben, az idei cannes-i filmfesztiválon is sokszínű és izgalmas a válogatás, amelyben az erős szerzői hangú alkotások éppúgy megtalálhatók, mint a konvencionálisabb, ugyanakkor mesterien megrendezett, remek színészi alakításokat felvonultató alkotások. Bár nagyon szeretek különleges történeteket elmesélő, profin kivitelezett filmeket nézni, az előbbiek – azaz a meglepő, olykor nehezen befogadható szerzői filmek – számomra mindig érdekesebbek egy fesztiválon. A vetítések előtti sorban állás közben gyakran beszélgetünk arról, hogy miért érdemes Cannes-ba járni, és általában arra jutunk, hogy egyértelműen azokért a teljesen őrült és minden megszokottat felrúgó filmekért, amelyeket otthon nem biztos, hogy bemutatnak a mozikban.
Idén eddig két olyan filmet láttam a versenyprogramban, amely elmegy a totális őrület irányába. Az egyik a The Substance, Coralie Fargeat testhorror-szatírája Demi Moore-ral és Margaret Qualley-val. A bizarr jelenetekkel teli film az öregedés előli menekülésről szól, Dorian Gray- vagy éppen Gólyakalifa-parafrázisként is értelmezhető, bár Babits regényét sajnos nem valószínű, hogy ismerhette az alkotó. A Dorian Gray-utalások azonban egyértelműek, és mellettük a görög-római mitológia szimbólum- és szabályrendszere is megjelenik a történetben.
Az Oscar-díjas színésznő, Elisabeth egykor fényes karrierje már a múlté, most egy tévétornás műsor vezetője. Amikor betölti az ötvenet, kirúgják, mert a producer fiatalabb nőt szeretne a helyére. Egy rejtélyes idegen azonban hátborzongató megoldást kínál: egy különleges szer segítségével az idő felében gyönyörű fiatal nőként élhet, de be kell tartania a szabályt, hogy minden hetedik napon visszatér az eredeti testébe. Egy hét így, egy hét úgy – két test, egy személy.
Megtörténik a nézők számára meglehetősen felkavaró kettéválás (ezen a ponton a cannes-i vetítés egyik nézője olyan rosszul lett, hogy egy többfős orvosi csapat vonult be kezelni a helyzetet). Elisabeth alteregója, a hibátlan szépségű, fiatal Sue lesz a tévétorna új sztárja. Eleinte minden remekül megy, de Sue számára egyre nagyobb a kísértés, hogy legalább egy kicsivel meghosszabbítsa a gyönyörű, fiatal testben töltött időszak boldog pillanatait. Amit azonban Sue az egyik oldalon nyer, azt Elisabeth a másikon elveszíti – és nem szabad elfelejtenie, amire a telefonon kétségbeesetten hívott ügyfélszolgálatos rendszeresen emlékezteti, hogy ők ketten egy és ugyanaz. Vajon mi lesz Elisabeth-Sue büntetése, ha megszegi a szabályokat?
Fargeat filmje izgalmas, bár olykor nehezen nézhető vizuális megoldásokkal, emlékezetes alakításokkal vizsgálja az örök kérdést, hogy meddig mehet el az ember a fiatalság és szépség hiábavaló kergetése érdekében, és milyen büntetés vár arra, aki ki akar törni a felsőbb akarat – legyen az valamiféle istenség, a természet, vagy éppen a The Substance nevű varázsszer gyártója – által meghatározott keretek közül.
Az ünnepelt francia rendező, Jacques Audiard az Emilia Pérez című, a mexikói drogkartellek világában játszódó bűnügyi musical-komédiával jelentkezett az idei fesztiválon. Audiard korábban olyan, szociális érzékenységről tanúskodó, mélyen emberi és európai történetekkel szerepelt Cannes-ban, mint A próféta, a Rozsda és csont és a Dheepan – Egy menekült története. Utóbbiért 2015-ben Arany Pálmával is díjazták. Utána gyorsan készített egy meglepő, korábbi filmjeihez nem sokban hasonlító, angol nyelvű westernt amerikai színészekkel, amelyet előző, Cannes-ban debütáló filmjeivel ellentétben Velencében mutattak be (Testvérlövészek). 2021-ben ismét egy párizsi történettel tért vissza Cannes-ba (Ahol a nap felkel Párizsban), idén pedig a spanyol nyelvű Emilia Pérezt hozta el a fesztiválra.
Az Emilia Pérez főszereplője, Rita (az Avatarból ismert Zoe Saldana), a korrupt bűnözőket védő mexikóvárosi ügyvédi iroda munkatársa egyre jobban unja a munkáját, ezért amikor egy titokzatos telefonáló busás fizetséggel járó lehetőséget ajánl neki, azonnal igent mond. Innentől őrült kaland veszi kezdetét: Rita kontinensről kontinensre utazik, hogy teljesítse kliense – Manitas, a hírhedt, kegyetlen drogbáró – különleges kívánságait. A férfi nemváltó műtétjének és új életének megszervezéséhez kéri az ügyvédnő segítségét, aki megkeresi a lehető legjobb magánklinikákat, megrendezi ügyfele halálát, és a biztonságos Svájcba költözteti a gyászoló özvegyet (Selena Gomez) és a gyerekeket. Rita azt gondolja, a munka végeztével lezárulnak közös ügyeik, de néhány év múlva megismerkedik az elegáns Emilia Prezzel. Eleinte nem jön rá, ki ő, de az asszony hamar felfedi kilétét: az egykori Manitas hiába elégedett új, női testével, szembesülnie kellett azzal, hogy nem képes gyerekei nélkül élni. Rita tehát ismét feladatot kap: újabb fondorlatos hazugságok közepette vissza kell költöztetni a családot a korábban nem ismert „unokatestvér” mexikói rezidenicájára.
Audiard eredetileg négyfelvonásos operalibrettó formájában képzelte el a történetet, de végül filmforgatókönyv lett belőle. Az operákra jellemző túlzások, jellemző fordulatok és helyzetek azonban megmaradtak: például a kissé hihetetlen helyzet, amikor a feleség nem ismeri meg a női ruhában / álruhában megjelenő férjet (emlékszünk a Figaro házasságára vagy a Cosi fan tuttéra – bár meg kell hagyni, hogy ott nem történt teljes tranzíció), vagy az egyszerre csodált, gyűlölt, szeretett és rettegett gazember urához mindenek felett lojális szolga figurája (Leporello a Don Giovanniból), és persze a hatalmas tragédia, amikor valaki egy tévedés miatt a számára legfontosabb ember vesztét okozza (A trubadúr). Ennek megfelelően a végkifejlet is operába illően eltúlzott, szinte karikaturisztikus, de ebben a keretrendszerben mindez remekül működik. Audiard új filmje teljesen más, mint az eddigiek, de éppolyan erős élményt nyújt: szövevényes, izgalmas, merész, maximalista, és nem veszi túl komolyan önmagát.
A cannes-i premieren többen is voltak, akik a bevezető musicalbetét meglepetése után úgy döntöttek, erre a furcsaságra most nem kíváncsiak, de akik végig bent maradtak, olyan filmélménnyel gazdagodtak, amit biztosan nem fognak hamar elfelejteni.
