A „Back to Black” egy értékelése – Amy Winehouse vadul egyenetlen portréja
Marisa Abela minden erejével megpróbálja visszaadni az énekesnő egyedülálló karizmáját és hangját Sam Taylor-Johnson félresikerült életrajzi filmjében – írja a The Guradian magazinjában Wendy Ide kritikus.
A relatíve újonc Marisa Abela számára az Amy Winehouse szerep elnyerése egyszerre álomszerep, egy feltörekvő színésznek pedig a legkeményebb feladat. Winehouse villámló karizmája, a nyílt érzelmi őszintesége, élettel telített intenzitása, a hangja – ezeket szinte lehetetlen lenne lemásolni anélkül, hogy bele ne csússznánk a Camden-i bulizás jelmezbáli hangulatába.
Vannak pillanatok, amikor Abela eltűnik, és Winehouse villámlik a képernyőn, mint egy mágikus szempár, amely rövid időre élesre fókuszálódik. De a film kegyetlenül egyenetlen, és hajlamos a katasztrofális tévedésekre – legalábbis Winehouse szelleméhez hű nem marad.
Abela mindent megtesz azért, hogy lemásolja Winehouse egyedülálló énekhangját, annyira, hogy úgy tűnik, mintha ki akarna csúszni az állkapcsa az erőfeszítéstől. Közben észak-londoni akcentusa túlzottan előjön és teli lesz öntudattal.
Meglepetésemre a legmeghatározóbb jelenetek azok, amelyek az első románc szikráit örökítik meg Blake Fielder-Civillel (Jack O’Connell), Winehouse szemével ábrázolva egy törvényen kívüli szépséget, messze a bulvár-riporter által ábrázolt susnyás világtól.
