Lóth Balázs rendezésében március 14-én került a hazai mozikba az 1848-as budapesti forradalmi eseményeket bemutató film, a Most vagy soha! A 135 perces alkotás műfaja játékfilm, de lehet, hogy a történelmi kalandfilm vagy inkább az akciófilm még találóbb megjelölés lenne.
El tudjuk-e képzelni mintegy százhetvenhat év távlatából, hogyan is alakulhattak az események először a Pilvax kávéházban, majd a pesti utcákon, melynek lakosai azok sodró lendületének hatására bekapcsolódtak az eseményekbe? Miről beszélhettek a járókelők vagy éppen a pesti jogi kar diákjai, amikor először hallották a Nemzeti dalt? Többek között erről is képet ad a frissen bemutatott film.
Úgy gondolom, személy szerint nem vagyok elfogult az úgynevezett kurzusfilmekkel, több olyan is akad közülük, amelyeket kifejezetten nem kedvelek. A Most vagy soha azonban jól ráérez a magyar történelem dicsőséget hozó napjai felelevenítésének igényére például a fiatalok számára, de mivel 1848 már minden korosztálynak elég távol esik, az sem mondható, hogy csak a fiatalok rétegét célozná ez az alkotás. Kezdjük most kivételesen azzal, hogy mi az, ami nem tetszett benne.
Elsőként az, hogy túl hosszú. A két óra 15 perc időtartam nagyon elnyújtja a tulajdonképpen egyetlen nap alatt játszódó történéseket, amelyeknek igazából három-négy fő csomópontjuk van: Petőfi és barátai megalkotják a 12 pontot és ő elszavalja a Pilvaxban a Nemzeti dalt, a nemzet pontokba foglalt követeléseinek kinyomtatása és az e körüli bonyodalmak, a népgyűlés a Nemzeti Múzeumnál és Táncsics kiszabadítása börtönéből. Lehetne rövidebben, összefogottabban, de úgy tűnik, ezúttal más lehetett az alkotói szándék.
A másik az a mellékszál, ami csupán a fantázia műve, de mégis túl nagy hangsúlyt kap a filmben. Ez pedig a Szendrey Júlia és a márciusi ifjak központi csoportját mindenre elszántan üldöző, kinyírhatatlannak tűnő, Farkas nevű császári titkosrendőr, inspektor (egyébként Horváth Lajos Ottó kiváló alakításában) közötti már-már enyhébb horrorfilmbe is beillő játszma, amely során nemzeti költőnk éppen gyermeket váró asszonyát mindenféle módon és helyszínen át üldözik, és életére törnek. De az alkotás végül ebben is korrekt módon jár el, hiszen a film kezdetén egy felirattal közli is a nézővel, hogy az eseményeket úgy ábrázolja, ahogyan történtek vagy történhettek volna. Így ránk is bízza, hogy ezzel a fikcióval mit kezdünk, én inkább a felejtős kategóriába soroltam magamban.
És akkor nézzük a pozitívumokat, de érdekes módon sokszor nem minden jó tulajdonság válik ennek a filmnek a hasznára. Egy kiváló színészi gárdát sikerült összetrombitálni a produkcióra, a Jókai Mór -Vasvári Pál-Irinyi József-Emich Gusztáv-Bulyovszky Gyula-Vajda János-Vidats János-Degré Alajos-Irányi Dániel-Sükey Károly vagyis a márcusi ifjak gang-et remek színészek alakítják, számomra Jókai megformálója, Koltai-Nagy Balázs tűnt igazán megragadónak. A Junior Príma díjas színművész egyébként a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tagja.
A forradalmi események élére álló fiatalok mind egy-egy önálló, színes karakter, az első kockáktól belopták magukat a szívembe. Ebből egyedül talán a Fehér Tibor alakította Vasvári Pál lógott ki, akinek nőcsábász figurája a folyamatos női nemre és azokkal való kapcsolataira való utalásaival egy idő után már inkább zavaró volt.
Berettyán Nándor és Mosolygó Sára alakítja a Petőfi Sándor-Szendrey Júlia kettőst, akik rendkívül szimpatikus párt alkotnak már az első kockáktól kezdve, visszafogott, finom játékukkal teremtik meg a kettejük között minden pillanatban érezhető bizalmas és szeretetteljes légkört.
Lukács Sándor Ignaz von Lederer tábornok, Szerednyey Béla pedig Landerer Lajos szerepében nyújtanak igazán hiteles alakítást. Az unoka és A martfűi rém című filmekből is ismert Jászberényi Gábor ezúttal is kiválóan hozza Farkas testvéreként a tőle már megszokott rosszfiú szerepet, de a film végére itt is beáll majd egy pozitív fordulat, érdemes kivárni.
Az egész film mozgalmas, sodró lendületű, peregnek benne a jelenetek, ami kicsit a kárára is megy, mert a tempó néha túlságosan is gyors, így nem mindig jut elég idő egy-egy kisebb részlet vagy jelenet megfigyelésére.
A díszletek és a ruhák az első pillanattól behúzzák a nézőt az 1800-as évek közepének időszakába, a tárgyak, a belső terek berendezései mind hangulatosan idézik a bemutatni kívánt időszakot.
A már említett gyors tempó miatt viszont a szövegbe ügyesen becsempészett poénok nem igazán ülnek, mert egyszer-kétszer hagy csak időt a nézőnek a film arra, hogy értékelje a humoros megoldásokat is.
Központi szerepet kap természetesen a Nemzeti dal, amelyen megmondom őszintén, én ennyit még nem könnyeztem. Azok a jelenetek, amelyekben Petőfi, a nép vagy ők közösen szavalják egyre hevesebben és szenvedélyesebben, nagyon hitelesek és engem igazán megérintettek.
A film pozitívuma, hogy az első pillanattól kezdve viszi magával a nézőt, nehéz kívülállóként szemlélni, így két óra erejéig mi is a dicsőséges március 15. részeseivé válhatunk. Mégpedig úgy, hogy megismerjük ennek az emberi összetevőit, jellemzőit is, amelyek mélyítik az erről a napról szóló ismereteinket, és emberközelbe hozzák a régmúlt történéseit. Spojlerezni szokás szerint nem fogok, de annyit elárulok, hogy a film zárójelenete azt a pozitív üzenetet hordozza, hogy a márciusi forradalom eszméjét a következő generációk is továbbviszik.
Én jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy váltson jegyet a moziba és csak hagyja, hogy elsodorják azok az események, amelyekre március 15-én emlékezünk. Ezután pedig raktározzuk el magunkban, ki-ki ízlése szerint.
