Mit üzen a víztükör?
Egy bozontos fejű ősünk sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangból kimászott, egy tükörsima vízfelületbe pillantott, meglátta önmagát, vajon mire gondolhatott? Később aztán rendezte bozontjait, ruhát húzott, a tó mellé házat, kastélyt, templomot épített, és amikor szép időben a sima vízfelületben ismét gyönyörködött, talán kérdőn azon tűnődött: mit üzen a víztükör?
Varázslatos volt a látvány, hiszen visszatükröződtek a fák, az épületek, a tornyok, a víz mellett elhaladó lovak és szekerek, a telihold, a szivárvány, szóval a teljes világ, és benne maga az ember. Bozontosan, elegánsan, harctól vérezve, vagy éppen aszálytól éhezve. Egyre többet kívánta már látni önmagát ez a kíváncsi tekintet, így aztán szilárd anyagból elkészítette a víztükör hű mását. Keretbe rakta a kis kézi tükröt és a szobájába bevitte. Ott aztán önmagát alaposan szemügyre vette. És nemcsak a bozontos haját, fülét, fogát, orrát, férfiasságát vagy nőiességét, a ruháját, fegyverét, kardját vagy a korbácsát, szóval mindazt, ami hozzá tartozott. Tehát nemcsak ezeket, hanem a valódi önmagát. Bár, ennyire talán kevesen néztek új bálványuk mélyére.
Csendes tükrök kísérték aztán civilizációs utunkat, és velünk vannak a mai napig. Kint a természetben pedig megmaradt az ősük, a néhol apró, néhol pedig egészen hatalmas víztükör. Talán pont én voltam az egyik korabeli, vízbe tekintő bozontos ős, hiszen a mai napig foglalkoztat a kérdés: vajon mit üzen a víztükör?
Mit mond el rólunk a víz felületén tükröződő megjelenésünk, és mennyire látunk a kép mélyére? Előttünk csak a csillagok és a hold, a nap és a felhők, madarak és egyéb állatok haladtak végig a természet e kifeszített mozivásznán, azonban egy idő után megjelentünk mi magunk is: az ember. A tiszta és nyugalmas vízfelület csendes tükröt tartott mindig is elénk. Mi belepillantunk, a fejünket vakarva hümmögünk, forgolódunk és nézelődünk, de vajon mire jutunk? Nagy utat tettünk meg, kétségtelen. Eszközeink modernek, gondolkodásunk rétegzett, és sok mindent tudunk már értelmezni. A vízbe politikusként, tudósként, színészként, harcosként és közgazdászként, vagy melósként, esetleg csenevész kis kamaszként tekintünk. Mindegy. Bárhogy is, a látvány szédítő. Óriási civilizációs fejlődésen mentünk keresztül. A bozontos ősembertől eljutottunk a modern kor professzoráig. És a víztükör mindezt végignézte, csendben visszatükrözte. Egy szót sem szólt, csupán képeket mutatott.
Mit üzen tehát a víztükör? Továbbra is ezen gondolkodom. Néma tanú csupán? Vagy a vízfelületen lévő fények különös játékának köszönhető, hogy hártyaként homályosítja el szemünket a hullámzó látvány, ami ringat, bódít, szédít, részegít, hiszen önmagunkban gyönyörködünk általa, miközben a víz túloldalán van egy még nálunk is ősibb és rejtett világ. A tükröződő felület mögött, lent a mélyben, a víz sötétjében, és az idő sodrásában létezik valahol egy láthatatlan forrás, az élet eredete. Hiszen: kezdetben vala a föld üres, sötét, és nem volt más, csak a vizek. Aztán telt múlt az idő, és megjelentek a bozontosak, rendezték önmagukat, de a fejüket vakarva talán továbbra is azon tűnődnek: vajon mit üzen a víztükör?
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
Séra András minden írása a Librariuson
