Koncz András Munkácsy-díjas festőművész, Koncz Zsuzsa énekesnő öccse hosszú, méltósággal viselt, súlyos betegség után hunyt el március 2-án hajnalban, életének hetvenegyedik évében.
Ma hajnalban, 71 éves korában, hosszú, méltósággal viselt, súlyos betegség után elhunyt Koncz András Munkácsy díjas festőművész – írta Facebook-oldalán Hajdu István műkritikus, majd így folytatta:
Annak idején, a nyolcvanas évek első harmadában festményei pop-os, ironikus gesztussal fordultak a sztárság fogalma, egyáltalán a média-jelenségek felé, s ebben a tekintetben Koncz András a magyarországi festészetben az úttörők közé tartozott. Az évtized második felében az új szenzibilitás tendenciájának egyik legismertebb alakja lett, s munkái az idézet, a kisajátítás, a szerep-vállalás, a jelentés-átvitel eszközeit gazdagon kihasználták.
A kilencvenes évek elejétől máig festményei – majd az azok alapján készült áttört, levegős, síkban tartott fém kivágásai – a talált mustra (egy már-már érzékien dekoratív, úgynevezett francia-mintás tapéta) közhelyes, fin-de siecle hangulatot árasztó képi világát ütköztették az egyetemes festészet-, meg építészettörténet alapműveivel, a toposszá, következésképpen lassan elcsépeltté lett klasszikusokkal, s a feszültség a két réteg között érdekes következtetésekre adhatott-adhat alkalmat.
Sajátos és különös oxymoronok ezek a művek, melyek olykor frivol kommentár gyanánt, máskor ravasz hódolat gyanánt mondanak fel kéretlen művészettörténeti leckéket. Koncz nagy vásznain Matisse vagy a puritán Mondrian, máskor Malevics, tehát „a festészet forradalmárai” simulnak-illeszkednek egymáshoz a vad ornamentika fülledt fölhabzásában (de megidéződik legendás kalapácsos emberével Bíró Lajos is, akinek „segítségével” váratlanul szóba kerül a politika-történet, a munkásmozgalom is), s a szinkronba kerített, híres motívumok híven, már-már dialektikus módon illusztrálják a felhőtlennek és őszintének látszó, már-már gyanúsan kedvesnek mutatkozó, de a lényeget illetően nyilvánvalóan fanyar affirmáció eljárását.
De ami talán fontosabb, elharsogják Koncznak a történelem doktrínáinak legyőzése felett érzett örömét. Amint azt visszhangozzák a klasszikus avantgárdot megidéző helyzetekben mellettük vagy fölöttük ágáló triviális figurák is, a tömegkultúra ugyancsak sok jelentésű, más szempontból tökéletesen redundáns, az idők során értelmetlenné és érvénytelenné koptatott szereplői, hogy oldalvást aztán művészetszociológiai kritikát is becsempésszenek Koncznak a festészet történetéről alkotott artisztikus-szarkasztikus véleményébe.
Késői munkái egyszerre palimpszesztek és remixek: olykor régi és „kora-régi” festményekre, assemblage-okra húzott új réteget, mellyel ugyancsak az időt, a múlás maró vagy gyengéd gesztusait idézte meg, sőt: ábrázolta; máskor – mint a kilencvenes évek óta a zenében ez bevett gyakorlat – újra „bonyolította”, átkeverte már ismert motívumait, figuráit, vagyis témáit egy új helyzetre, térre és – főként – idő-helyzetre idomítva, változatlan iróniával, szarkazmussal, mosolygós-gátlástalan bátorsággal nézett körbe-körbe….
Hajdu István
