Mit üzen a hegycsúcs?
Felmész, lihegsz, talán még izzadsz is, fent a hegycsúcson pedig eláll a lélegzeted a látványtól. A melletted dübörgő nemzetközi turistacsoport wow-ja töri meg a csendet, aztán sebtében mindenki a telefonjához nyúl. Gyors fotó instá-ra, face-re, x-re, pint-re, meg ki tudja még hová. Indul a lájkgyűjtés, majd szendvics, ücsi, dumcsi, és kanyar gyorsan vissza. A türelmesebb turista pedig fent marad még egy kicsit egyedül, csendben, csak úgy beleveszve a tájba, és azon morfondírozva: vajon mit üzen a hegycsúcs?
Szép időben messzire ellát a szemlélődő, vezesse bármi is a kíváncsiságát: időjárási megfigyelés, hadászati motivációk, romantikus ihlet, spirituális emelkedettség, kereskedelem, vagy éppen művészi szándék, turizmus, netán gonosztevés, esetleg öngyilkosság, sport, vagy bármi egyéb. Színpadként áll fenn a hegycsúcs, és várja az embert, aki eljátssza rajta az épp aktuális szerepét. Tragédia készül, vagy komédia? Néha nem könnyű megmondani, és talán maga a hegy sem tudja. Lehet, nem is érdekli.
Állítólag a hegyek is mozognak. Tektonikus földkérgek, millió évek és centiméterek, szóval az időnek és a térnek a felfoghatatlan léptékű és sebességű mozgásai ezek. Nem Facebook-tempó ez, kérem. Lassabb, türelmesebb, megfontoltabb haladás. Mozgó színpad tehát, amire az utóbbi jó pár ezer évben föl-le rohangál az ember, és játssza a szerepét, amit a rendező osztott ki rá. De az is lehet, hogy rendező nélkül, pusztán önszorgalomból rohangálunk föl s alá.
Ha már úgyis ott járunk, igazán megkérdezhetnénk azokat a millió éves csúcsosodó földkérgeket, hogy mit üzennek. Van-e mondandójuk számunkra, legalábbis az idősebb jogán, vagy csak úgy csöndben, magukban hümmögnek, talán pipáznak és ráérősen ücsörögnek, miközben még a náluk is vénebb csillagokat nézik ők is, magukban, kérdőn: mi végre vagyunk itt, pajtás? Ki vele, ha tudod, egy-kettő!
Mit üzen a hegycsúcs? Töprengek ezen magamban mélyen miközben lefelé jövök. Igyekeztem egész halk lenni fönt, hogy meghalljam a választ, hogy mit üzen a hegycsúcs, de nem biztos hogy sikerült. Más minősége van a halk-nak egy városban a metrón, egy színházban, templomban, autóvezetés közben, vagy fent a hegytetőn. Nem olyan magától értetődő. És talán a rutin sem árt. Igen, a rutinos csendben levés, az elmélyült hallgatás.
Millió évente néhány centiméter.
Hegycsúcsok lassú tánca, mint egy türelmes keringő.
