Valóban nehéz mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy készült Magyarországon egy kétrészes dokumentumfilm 1993-ban, amely az eutanázia helyzetével foglalkozik, és ezt a fontos kérdést boncolgató alkotást mindössze egyetlenegyszer láthatta a közönség. Egyetlen televíziós vetítést érdemelt a Jelenczki István rendezte Haláljog I. – II. Az eutanázia helyzete Magyarországon című film. Harminc év elteltével az Uránia Nemzeti Filmszínház tűzte műsorára második alkalommal.
A mindig is megosztó kérdéskört jelentő eutanázia a legelhallgatottabb tabunkhoz kötődik, és Jelenczki István filmjét megnézve még sokáig gondolkodhatunk rajta, hogy hol is kellene elkezdeni ennek megváltoztatását.
A napi sajtó szerencsére hangos dr. Karsai Dániel jogász eutanázia küzdelmétől, és széles társadalmi rétegeket ráz meg a különböző hatóságoknál folytatott, egyelőre sikertelen küzdelme. A téma tehát terítéken van, de nem csak ezen a szinten, hiszen bizonyára mindenki tudna sorolni saját családjából olyan eseteket, amikor már csak a szenvedés felesleges meghosszabbításának ítélik meg az orvosi kezelés folytatását.
Jelenczki István alkotása nem könnyű mozi, az első rész közben nem is voltam benne biztos, hogy végig fogom tudni nézni mindkét részt, de kitartottam, és nem bántam meg. Sokkoló a spina bifidás gyermekek (nyitott gerinccel születettek), vesebetegek, lélegeztető gépen lévő betegek látványa és megkapó a megszólaló szakemberek (Dr. Buda Béla pszichiáter, Dr. Blasszauer Béla orvosetikus, Dr. Czeizel Endre genetikus, Jelenits István piarista tanár, Dr. Kaló Emil kardiológus, Dr. Makó János orvos, Dr. Monory Bulcs jogász, Dr. Papp Lajos szívsebész, Polcz Alaine pszichológus, Dr. Sándor Judit jogász, Dr.Vezsenyi Károly intenzív-altató orvos, Dr. Vértes László gerontológus) őszintesége és nyíltsága a téma minden részletével kapcsolatosan. Mondataik a szenvedés miértjéről és mikéntjéről, a haldoklók állapotának megkönnyítésének lehetőségeiről elgondolkodtatóak.
Polcz Alaine például egyenesen azt mondja, hogy a halál előtti szenvedés segítség ahhoz, hogy a test el tudja hagyni a lelket. Megismerhetjük a teljes realitás talaján álló orvosok és a spirituális szintről közelítő piarista tanár nézőpontjait is.
Jelenczki a legszélesebb spektrumban igyekszik rávilágítani a problémára, és komolyan el kell gondolkodnunk közben, hogy van-e jó megoldás ebben a nagyon széles skálán mozgó kérdésben. Az orvosok megosztanak velünk olyan eseteket, amikor alkalmazták a passzív eutanáziát, és akad olyan is, aki elismeri, hogy előfordult már, hogy hibázott.
A beszélgetések közben bent vagyunk a haldoklás terében, ettől lesz még megrázóbb a film. Egyöntetű állást bizonyosan nem tudunk foglalni a végén, inkább csak megerősödik bennünk, hogy mennyi szempontot kellene egy megfelelő jogi szabályozásnak figyelembe vennie, és van olyan orvos megszólaló, aki ki is jelenti, hogy a jognak lépnie kellene, mert teljesen el van maradva a mindennapi élet által szült helyzetektől.
Az orvosok ítélet végrehajtói szerepben érzik magukat, és kijelentik, hogy a passzív eutanázia alkalmazása mindennapos dolog a működési területükön. A számonkérhetőség feltételei nincsenek megteremtve, hallgatás, őszintétlenség uralkodik a témával kapcsolatosan. A legmegkapóbb talán Dr. Vezsenyi Károly intenzív-altató orvos rendkívül részletes okfejtése a témában, amely kitér az orvosok csoportosan meghozandó döntéseire, de elmondja azt is, hogy a folyamat végén könnyen előáll az egyéni döntés szükségessége, például egy éjszakai ügyelet folyamán. „Csak az lesz jó orvos, aki jó ember” – vonja le a konzekvenciát.
Mivel ők épp a legérintettebbel, a beteggel már nem tudnak kapcsolatot teremteni, és nem tudják, hogy egy lélegeztetőgépen lévő betegnek vajon vannak-e még gondolatai az állapotával kapcsolatosan, talán a legnehezebb helyzetben vannak. A nézőnek óhatatlanul is eszébe jut a nemrég lezajlott Covid-járvány, amikor emberek tömegével kerültek a lélegeztetőgépekre, de még ez a járvánnyal járó sokkhatás sem volt elegendő ahhoz, hogy beindítsa a társadalmi párbeszédet ebben a témában. Bátortalanul tesszük fel a kérdést: mi kellene akkor ehhez?
A vetítés után lehetőség volt beszélgetni a film rendezőjével, aki elmondta, hogy a témához Kós Károly halálának története vitte közel. A neves építész, amikor érezte, hogy a vég közeleg, elvonult szobájába és azt kérte a családjától, hogy napi egy kancsó teát adjanak be a számára.
A rendező 25 évig foglalkozott tanatológiával, a témában könyvet is megjelentetett. Komoly problémának tartja, hogy napjainkban teljesen eltávolodtunk a haláltól, ez a folyamat nem természetes a számunkra, teljesen elveszítettük a paraszti népek kultúrájában ránk maradt halálkultúrát. „A halálkultúra hiánya az életkultúra hiánya” – hangzik el a fontos mondat a filmben.
A film egyik vágója, Bándi Molnár László felszólalásában hangsúlyozta, hogy a félelem legyőzésének egyik útja a halál elfogadása, a harmóniában, szeretetben való élés lehetne. Az elmúlt harminc év alatt végig dolgozott benne a film, és a nehéz téma által kiváltott érzelmei még most is felszínre törtek.
Egy orvos felszólalótól megtudhattuk, hogy ma már több kórházi intézményben is kialakításra került olyan szoba, ahol a haldokló a családtagjaival tartózkodhat, működnek a hospice intézmények, az ellátásban dolgoznak pszichológusok, tehát valamennyi fejlődés megfigyelhető ezen a területen.
Napjaink történéseinek furcsa fintora, hogy pár napja jelent meg a sajtóban az a hír, hogy a már emlegetett dr. Karsai Dániel januárban azzal fordult az azóta már lemondott dr. Novák Katalin köztársasági elnökhöz, hogy adjon kegyelmet azoknak, akik öngyilkosságban segédkeznek azon személyeknek, akik halálos betegségük miatti kibírhatatlan szenvedésüket akarják megszakítani a cselekmény elkövetésével.
A téma talán aktuálisabb mint valaha, Jelenczki István filmje pedig éppen azt a közös gondolkodást, párbeszédet segíthetne elindítani, amelyet nem kellene tovább halogatni.
Jelenczki István filmográfiája több mint harminc filmet számlál, a Haláljog I. – II. címűért a 25. Magyar Filmszemle rendezői különdíját nyerte el, 1994-ben. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a filmrendezés mellett képzőművészettel és fotográfiával is foglalkozik.
