Élményolvasó – Paul Johnson: Értelmiségiek
„Még egy költőtől is joggal várható el a morális tisztesség.” (George Orwell)
„Nyárspolgárnak indult. Az is lett belőle. Szocializmusa át nem gondolt, merő hanta. Ha életben marad, bizonyára jobbra tolódik, így hát alighanem szerencse volt számára, hogy meghalt.” (Mary McCarthy George Orwellről)
Több mint húsz év után élvezettel olvastam újra e nagy konzervatív történész szellemes munkáját a klérus helyébe lépő, világot megváltó, társadalmat átalakító progresszív értelmiségiről, Rousseau-tól Tolsztojon, Marxon, Hemingwayen, Sartre-on át egészen Noam Chomskyig.
Paul Johnson portréi a nagy ideológiai influenszerekről lenyűgözőek, alaposak, s minden reakciós elfogultságával együtt nagyon is méltányosak: nála a tehetség tehetséges marad, ha az, a nagy mű pedig korszakos, hiába szerzőinek megannyi magánéleti hitványsága.
A tudás és hatás elismerése, illetve az ellenszenv, morális vagy elméleti viszolygás kiválóan megférnek egymással ezekben az esszékben, mert Johnson a mintázatokat keresi, s talál is jó néhányat: fertelmes szörnyetegeket egyetemes teljesítménnyel vagy éppen hazug gondolatokkal, hitvány középszerű ügyeskedésekkel, hozzá viszont lehengerlő önmarketinggel.
Alaptétele, vizsgálódásai tanulsága, melyet magam is osztok, hogy a közéletben és politikában általában érdemes óvakodni az Értelmiségitől, mert bármilyen átlagember legalább olyan okosan, megalapozottan képes vélekedni nagy erkölcsi és politikai kérdésekről, mint a tipikus felkent magasentellektüel.
Johnson a borzalmas, embertelen XX. század vizsgálatával meggyőzően érvel ez emberfajta veszedelmes szellemi rugalmatlansága, irracionális, destruktív cselekvésre ösztönző hajlama mellett. Végső soron pedig nem állít mást, mint hogy az emberek mindig fontosabbak a koncepcióknál, tehát óvakodjunk az eszmék zsarnokságától, melyet gyakran boldogtalan, elkényeztetett, önmagukkal békére képtelen zavaros egók szabadítanak az emberekre.
Olyasmiféle óvatosság ez, amit William F. Buckley pazarul megfogalmaz, hogy idézettel is zárjak, a nyitáshoz hasonlóan:
„Inkább kormányozzon a bostoni telefonkönyv első kétezer neve, mint a Harvard tanszékvezetői.”
