A MűGond hermeneutikai kör pont négy éve, a karantén idején alakult, teljes nevén Művészet és Gondolatként. A karantén-kultúra gerillaharcosai minden reggel összegyűltek, hogy Boccaccio Dekameronjának aznapi történetének megbeszélésével felvértezve vágjanak neki a napnak. Az azóta eltelt években a kurzusok hallgatói kutatóhoz méltó alapossággal szemügyre vették a világirodalom legnehezebben olvasható műveit. Mintha sportot űznének ebből: elolvasni azt, ami közismerten elolvashatatlan. A legelőször reneszánsz novellákat olvasó kör ma már operákat és nagyregényeket is értelmez. A Dekameron után ugyanis Dante Isteni Színjátéka csak a bemelegítés volt, mert James Joyce Ulyssese, Thomas Mann bibliai tetralógiája: a József és testvérei, valamint Wagner opera-tetralógiája: a Ring is terítékre került azóta.
A MűGond tulajdonképpen egy olyan közösség, amelynek a tagjai szeretik a szellemi kihívásokat, és szívesen állnak neki műveltséget, időt és energiát igénylő, ám azt más szinteken többszörösen visszaadó művek olvasásába, befogadásába. A hermeneutika szó maga értelmezést jelent, a görög Hermész isten nevéből eredve, aki követ volt az istenek és a halandók között, ezáltal értelmezve az istenek világát a halandók számára. A hermeneutikával foglalkozók tehát a világban lévő jelenségek, alkotások, dolgok értelmét firtatják. A MűGond alapítói, Dr. Hoványi Márton és Dr. Nagy Fruzsina irodalmárok, akik szeretnék megosztani szenvedélyüket azokkal, akiket érdekel az irodalom, a képzőművészet, a zene, egyáltalán: a kultúra. Különös tekintettel az európai kultúrára, amelybe mélységes mélyen belegyökereztünk valamennyien, akik ezt olvassuk.
2024 első félévében egy új kurzus indul a Művészet és Gondolat hermeneutikai kör szervezésében. A február 13-án startoló Felső rímezer, mely a versértés mesterkurzusaként aposztrofálja magát, olyan, európai kultúránk számára fontos verseket vesz elő, mint Thomas Stearns Eliot Átokföldje, Baudelaire: Kapcsolatok, vagy a középkori világi líra egyik mesterének, Walther von der Vogelweidénak egy Márton László által újrafordított verse, az Összefonódó taggal. De ott van a sorban a nagy klasszikus, József Attila botrányos Ódája, vagy William Blake lángoló Tigrise – és a sornak még nincs vége. A versek létjogosultságát és földi halandók számára is értelmezhető mondanivalójának megértéséhez ugyanis nem baj, ha olykor van egy kis segítségünk. Íme, a mesterkurzus erre vállalkozik: megérteni a verseket – és megszeretni őket. 21 évszázad 8 verse, 11 előadásban: a műveltség lehetősége, nagykanállal.
Ha azt gondoljuk, hogy ezek a versek régiek, hiszen évszázadokkal ezelőtt íródtak, és ezért valószínűleg nincs sok mondanivalója számunkra, tévedünk. Mert amit gondolunk a világról, ami eszméket magunkba szívtunk annak idején irodalomból, történelemből, ott gyökerezik, többek között ezekben a versekben. Nemcsak arról van szó, hogy illik ismerni ezeket a műveket, vagy legalábbis a költők nevét. Illik, persze. De még inkább arról, hogy ezek a költők és művek hatással voltak és vannak arra, hogy mi hogyan gondolkodunk magunkról, hogyan gondolunk a világról, a hazánkról, a szerelemről, a minket körülvevő művészetről. És arról is, hogy hogyan segít bármilyen fajta művészet élni, és túljutni a nehézségeken.
A magyartanárok, tisztelet a kivételnek, a tanterv sürgetése és a diákok érdeklődés-hiányának két malomköve közt nem mindig tudják átadni a versek szeretetét, vagy egyáltalán azt, hogy miért fontosak a versek. Sajnos a művészetek történetének tanításáról és magáról a művészi alkotásról az iskolák nagy részében már csak múlt időben beszélhetünk. Hatékonyan azonban csak akkor tudunk bármit tenni magunkért és a közösségünkért, ha mi magunk is megismerjük a magyar kultúrát alkotó műveket. Igen, verseket is. Igen, felnőttként is.
Mert az a legjobb a felnőttként való versolvasásban, hogy már senki nem kötelez arra, hogy elemezzük, vagy írjunk belőle fogalmazást. Most már szabadon lehet élvezni. Az pedig, hogy valaki segít értelmezni, és lehet róla beszélgetni, már csak hab a tortán, amelyre oly nagy szükségünk van. S noha lehet, hogy a versekkel sokunknak ambivalens a viszonyunk, a Felső rímezer egy jó lehetőség arra, hogy ez megváltozzon, és meglássuk az értéket abban is, amiről eddig talán azt gondoltuk, nincs közünk hozzá.
„…a vers a mindennapi megvilágosodás eszköze, sokszor olyasmire ismersz rá általa, amit mindig is éreztél, csak éppen nem tudtál soha rendesen megfogalmazni. Ne mondjátok, hogy nem értitek, elég, ha elolvassátok, nem elemezni kell, elég odafigyelni rá, hagyni, hogy működjön, hogy hasson.” – írja Dragomán György. Hagyjuk hát magunkat megvilágosodni a versek által.
