Carl Gustav Jung munkásságából merítve kezdtem el megfesteni én is a magam lélektani mandala-sorozatát. Ez a fenti festmény, a ház a hegyen a tizenkilencedik kép. Az első 2021 májusában készült. Havonta, kéthavonta festek egy-egy képet, és mielőtt a kedves olvasó úgy gondolná, hogy művészetnek tartom ezt, gyorsan el kell hessegetnem e félreértést, mert természetesen nem tekintem annak. Inkább egyfajta önismereti utazás ez az ecset által. Miért hoztam el most mégis ide a Librariusra, és mi köze van ennek Gázához, Ukrajnához, és a magyar parlament dicső épületéhez? Erről fog szólni mostani írásom, miután az ecsetet letettem, feltűrtem festékfolttól pecsétes ingujjamat, és átültem íróasztalom csöndes magányához.
Asztalomon két remek lámpa, könyvek, újságok, jegyzetek, egyebek, majd középen foglal helyet, nagyvilágra néző mágikus ablakként: egy laptop. Mindennap kitekintek a világra és hullámokban fut át rajtam a szörnyülködés, az ámulat, a röhögés, inspiráció és tűnődés, csendes elmélkedés, gondos töprengés, számolás és levelezés, szóval sok minden. Laptopomon keresztül kíváncsian figyelem a világ tőzsdéit, devizaárfolyamokat, nemzetközi politikát, figyelek a művészvilág híreire, vallási utazásra, spirituális gondolatokra, könyvek, írók, alkotók, tájképek és életképek, tenger és hegy, szél, madarak, naplemente és csend. Minden egyes nap egy csoda. Felkel újra a nap, és a bolygónk újra megbolondul. Lövik egymást Gázában, Ukrajnában, konténerhajókat fenyegetnek, minden kontinens legyártja minden egyes nap a maga borzalom-adagját. És akkor ott van még nekünk a dicső és nemes nagy magyar parlamentünk, és annak kiemelkedő személyiségei. Istenem, érdemes volt itt bármikor is forradalmat, megmozdulást csinálni? Meghalni a nemzetért? Hányan forognak most a sírjukban?
No, bár kétségtelen könnyebb beleragadni a negatív hírek borzalmába, mert ahogy kutatásaim alapján megtudtam, valamifajta ősi ösztön ez, hogy a figyelmünk és az egész idegrendszerünk jobban ki van élezve a negatív előjelű borzongásra. Résen kellett ám mindig lennünk, nehogy valami ragadozó széttépje kis közösségünket és csupán véres cafatok maradjanak utánunk a barlangban. Szóval az idegrendszerünk mélyére bekötött ez az ősi borzongás, és túlélést szolgáló kapcsolatot ápolunk a negatív hírekkel; tudják ezt korunk dicső politikusai is, no meg hát a médiafigyelem mesterei is. De ezen túl, szépség is van ám a világon! Szépség, kedvesség, finomság, kellem, báj, bölcsesség és megfontoltság, csendesség, remény és világosság. Szaporíthatnám és fokozhatnám mondataim hosszú sorát, de hagyjuk, és pont most, ezeknél a csendesebb és bölcsebb témáknál van itt a helye, hogy rákanyarodjunk írásom fő tárgykörére: a mandalákra. Tehát: ház a hegyen és egyéb mandalaságok.
Carl Gustav Jung svájci pszichológus munkásságával intenzívebben hét-nyolc éve kezdtem foglalkozni. Magamban tiszteletteljesen Jung apónak hívom az öreg mestert. Neki sem jutott ám könnyű időszak, hiszen két világháborút élt meg, szakmai és magánéleti bonyodalmakat, no meg két szívinfarktust. Különböző módon próbálta megteremteni a harmóniát a páciensek, a kollégák, a követők, vagy akár önmaga számára. Ezekből itt most csak egyet emelnék ki: a mandalafestést. A témáról korábban írtam már néhány gondolatot egy kis könyvben, itt most inkább néhány konkrét képet hoztam kedvcsináló, és talán inspirációs jelleggel.
Az ember maga mögött hagyja az íróasztalt, a laptopot és a külvilágot, lecsendesedik és ecsetet ragad, és elkezdi szépen lassan megfesteni a… hogy mit is? Hmm, nehéz szavak jönnek: önmagát, a személyiségét, a lelkét, a tudattalanjában meghúzódó üzeneteket, és még sorolhatnám. És itt ennél a pontnál talán már könnyebben érthető miért nem művészi képeknek tekintem a festményeimet, hanem inkább önismereti útnak, személyes utazásnak, valamifajta belső párbeszédnek. Bár, talán a nagy művészi alkotások is valami ilyesmik, de erről a szintről én nem tudok mit mondani. Csak a saját mandaláimról mesélhetek, amit Jung apó inspirációjára kezdtem el festeni évekkel ezelőtt. Miért ajánlom a kedves olvasó figyelmébe most ezeket?
Bízom benne, hogy amatőr ecsetvonásaim bátorítást nyújthatnak azon érdeklődőknek, akik szívesen húzódnak vissza a mindennapi hírfolyam borzalmaiból valami mélyebb, nyugalmasabb világba. Ilyenkor nyilván eljön az ideje az erdei sétáknak, tai-chinek és jógának, klasszikus zenének és spiritualitásnak, sok mindennek, kinek mi tetszik, és ha mindezeken túl még megvan az igény egyfajta belső, önismereti utazásra, akkor jöhet az az ecset. Úgy érzem, hogy minél nagyobb a nyomás a külső világból az őrület, az agresszió vagy a depresszió irányába, annál fontosabb egyfajta belső béke és stabilitás megteremtése. Az önismeret útja erőt is ad. Plusz segít helyretenni a fontos és nem fontos dolgokat. Ráadásul meditáció ez, a legnemesebb fajtából. Önmagunkkal vagyunk együtt, bennünk a mindenséggel. Elég legyen a nagy szavakból, hess, kanyarodjunk vissza a hétköznapokhoz!
Kedd este, szerda hajnal, péntek délután, vagy akár szombat éjszaka, bármikor kiváló az alkalom a lecsendesedésre. Telefon és laptop kikapcs, egy jó tea lefő, festék elő, majd ecset, és egy várakozó üres fehér lap. Ülünk ott agyilag kiüresedve, vagy éppen feldúlva, és lassan, talán ügyetlenül, de megindul a kezünk. Bátortalan vonalak, belső hangok, intuitív inspirációk, érzések és sejtések, amik szépen lassan az üres lapra kívánkoznak. Aztán csak ülünk és nézzük az elkészült különös alkotást. Nem biztos, hogy szép, nem biztos, hogy klassz, de a miénk, vagyis pontosabban: mi magunk vagyunk ott a papíron!
Az első pár botladozó kép után lehet hogy elindul valami mélyebb sugallat és üzenet. Akár az ágyban fekve félálomban, akár a zuhany alatt, erdei sétákon, vagy egy délutáni kávé mellett. A mélyben húzódó élményvilág képi formában kíván majd megszületni. A legjobb talán nem hátráltatni ezt, hanem teret adni neki, és hagyni, hogy kibontakozzon, hogy elmondja és megmutassa azt, amit meg kell tudnunk. És hogy hova vezet ez? Szerintem egy sokkal mélyebb, bölcsebb, őszintébb és igazabb önmagunkhoz. Ezt kívánom a kedves olvasónak! Nyilván, persze, és természetesen tanulmányozza át mindennap a híreket, Gázát, Ukrajnát, parlamenti üléseket, tőzsdeárfolyamokat, olvadó jégsapkákat, és mindent, amit tudni szükséges, de ha már telítődött, akkor viszont sétáljon egy nagyot, majd jöhet a festék, üljön le, ecsetet kézbe; nincs már más csak önmaga és az a bizonyos üres lap.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
Séra András minden írása a Librariuson
